Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
erkölcsét vállalja, de nem elhallgatja, hanem megrendülten kimondja, hogy a történelem eredményeiért nagyon nagy, néha elviselhetetlen árat kell fizetni. Történelmet vallató szándék hívta életre az Árpád című versét is. Nemcsak meglepő, hanem kivételes is, hogy valaki az ötvenes évek közepén a népiesnemzeti epigon költészet témáját, az ősidőket, a honfoglalást, versbe foglalja. Az Árpád történelemidézése egybehangzik az előbb elemzett költeményének sugallatával. A honfoglalást nem elbeszéli, egyetlen pillanatát idézi; azt a percet, amikor dönteni kellett, hogy vissza vagy előre: át a hegyeken, át Európába... Mi lesz a magyarság sorsa, miután eldobott mindent; cserébe mit kap érte; ez a kérdés vonja az Árpádot a történei emvall a tó költemények sorába. Ennek az időszaknak legmagasabb hőfokon izzó verse a Bartók, 1955. október 14-én jelent meg, országosan rossz közhangulat idején, — a Színház és Mozi című hetilapban. Az indulati hőfokot már a vers kezdő sorain, az első szakaszon érezni. Tempós, nyugodt, tárgymegjelölő verskezdethez szoktattak Illyés versei; a Bartók az indulat kellős közepébe ránt hiányos és egy szóból álló fölindultságot, haragot árasztó mondataival. Mint a némaságból hirtelen kitörő kiáltás, — ez a hangulati benyomás fogadja a vers olvasóját. Kérdőszóval — mondattal — indul, amelyre rövid, felkiáltó mondatok vágják oda a választ. A fölzafclatott állapotot tükrözi az is, hogy a második szakasz élén megismétlődik az első szakasz néhány sora, de most már kérdőjel nélkül, a felkiáltó mondatok további fokozásával. Ez a nyitó rész semmit nem magyarázkodik, az ellentétek mégis világosan jelzik, hogy tárgya Bartóknak a zenéje, még több is annál: a zenében fölhangzó szitok-változatok nemcsak a zenét imitálják, a vers tágabb indulati alapját is sejtetik, a lét „zord igazát"; a „pokolzajt zavaró harci jaj"-jal az igazi harmónia vágyát fejezik ki. A zenei hangzatok nyelvi lefordítása már közérzetet, korhangulatot is idéz, nemcsak a Bartók-zenét; a látszólagos összhang helyett a valódi harmóniára való jogot követeli. Ez a versnyitány a csattanó rövid mondatokkal, a gondolat ritmusa szerint élesen tagolható hosszú mondatokkal, majd ennek megismétlésével, az első szakasz magas, a második szakasz mély — sötét — hangjaival egy szokatlanul kemény és szaggatott zenei ritmus szerkezetét követi. Ez a ritmus, ugyanúgy, mint a nyelvi közlés, amit hordoz, az ellentétezés és szaggatottság, hullámzás miatt is a zeryei forte képzetét ébreszti. Eddig tart a verskezdet, a huszonötödik sornál ér véget a „hangzavar" — „vigasz", ,,szitok^szó" — „harmónia" ellentétére épülő bevezetés. S már az indító rész éreztette, hogy a „hangzavar" „jaj-sötét szívekben" kelt igazi visszhangot, amire nagyobb nyomaték Vörösmarty Liszt Ferenchez című ódája záró sorának — „Még van lelke Árpád nemzetének" — parafázisából — „van lelke még a ,nép'-nek" — sugárzik át.' 12 32 Tudatos parafrázisról lehet szó, hiszen néhány sorral odébb a Vürösmarty-óda szólássá vált első sorának egyik szava, a ,.hírhedett" is fölbukkan. Itt említhetjük meg, hogy a vers Kodály Zoltán BARTÓK HALÁLÁNAK TIZEDIK ÉVFORDULÓJÁN 1955 szeptemberében mondott beszédével is mutat — nem egyezéseket — gondolati párhuzamokat: „Ezzel nemcsak a zene, hanem a nemzetnevelés ügyét is szolgáljuk. Petőfi szemrehányóan kérdi a nemzettől: ,mikor ébredsz önérzetté?' Nos, Bartók művei erre az önérzetre is tanítanak, mégpedig minden internacionalizmusa ellenére, sőt tán éppen azért: magyar önérzetre, magyar bátorságra. Gyáva népnek nincs hazája. De a magyar nem gyáva, bár azzá tehette volna a századok óta folyó rendszeres nemzetirtás. Lelki alapja tehát megvolna Bartók megértésére, önmagára ismerne benne, megerősödne nemzeti jellemében." Visszatekintés. Bp. 1964. II. 469—470.
