Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

reggel), hitet, hogy élni kell mindenáron (A szil s a szél, Fügebokrok), s hogy a kikelet minden tél után megérkezik (Cinegemadár, Cser-erdő). Ez a természetlíra emberi dolgok foglalata, nem puszta leírás, nem is az impresszionizmus színező pompakedvelése. Jól példázza ezt az örül már minden, hogyan vált át a természeti kép — a tavaszi megújulás — az öregség, halál gondolatba : nem csak dal vagy nekem, tavasz: vészjel, te is már, — oly veszetten Kereng a négy évszak felettem! Alig szakítom le, röpül virág s gyümölcs kezem közül — Állok göncrángató szelekben, abban az édes léghuzatban, mely a kezdet, az anyaöl s a vég, a sír között söpör, s elér itt is, e szép lugasban. Az átváltás természeti képből az egyéni sorsra a költészet egyik ősi, hagyományos eljárása; Illyés lírájában is hagyományos veretet kap. A kötet azonban más oldalról is megvilágítja ezeket a leírónak tetsző verseket s ezáltal értelmük is új vonásokkal bővül. Érdemes Illyés természetélményét közelebbről is szemügyre venni. Költészetének mennyiségi és tartalmi hangsúlya szerint is számottevő része természet- és tájvers, a Nehéz földtől kezdődően. A természet mint szívet-lelket gyönyörködtető látvány és mint az élet része, az emberi alakító tevékenység színtere tűnik elénk lírájában. A maga valóságos tárgyaival, színeivel és reális kiterjedésének határai között, sőt legtöbbször csupán a szemmel belátható közvetlen környezet. Költészetének sokat emlegetett tárgyiassága is részint innen ered: a természet anyagi mozgalmassága, változatossága, színessége mutatkozik meg előtte, az emberi tudat által közvetlenül érzékelhető határok között. Nem a vegetáció aprólékos, már-már alig látható részletezettsége és nem is a világegyetem kozmológiai fölmérhetetiensége, mint Juhász Ferenc életet és halált a természet végtelenségében összeütköztető eposza, a Gyermekdalok rajzolja. És nem is a panteista szemlélet szűrőjén át jelenik meg a természet egy darabja, mint Szabó Lőrinc lírájában. Szabó Lőrinc és Illyés teiTnészetélményében, fölületes pillantásra inkább a rokonságra, az összehangzásra figyelnénk fel, ha nem győzne meg a Valami szép akár egyetlen versének is másféle csengése. Szabó Lőrinc különösen élete alkonyán, a természetben, egyedül a természetben találta meg a teljes feloldódást: a zsongító nyugalmat, a lélek békéjét, a szépség örömét. A természet látványa legtöbbször az élettel kiegyező megnyugvást hozta el számára. A természeti, vegetatív létben való elmerülós fölgyújtotta életkedvét, örömre hangolta s a rossznak tudott emberi lét szebb oldalát is megmutatta, és ezzel visszaadta az „élni érdemes" hitét. Szabó Lőrinc természetélménye fölfokozott panteista természetimádat ; különösen a tavaszt és a nyarat ruházta föl az élet kiteljesedésének a látványon mindig továbbmutató jeleivel. A telet „gyászosnak", a hideget „förtelmesnek" érezte s nemcsak a fizikai gyötretés miatt, hanem azért, mert ilyenkor az élet elveszti a nyárból ismert varázsát: a világ fölé emelő színeit és dalait. A nyár az élet telje, a természet energiáinak összes ürítő je,