Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

rája — a Dőlt vitorla és a Fekete-fehér eme újabb korszakának összefoglaló két gyűjteménye. Ezek az egymást váltó periódusok azzal a megszorítással értendők, hogy az egyes kötetek nem rajzolnak ki minden esetben pontos kronológiát. Az 1946-os keltezésű A reformáció genfi emlékműve előtt csak a Kézfogásokba került bele s e kötetben még több más vers található, mely az 1952-es kiadású válogatott gyűjteményben sem kapott helyet. Ugyanakkor a két válogatott kiadás (Válogatott versek 1952, Nem volt elég 1962) mégis fontos szerepet játszik; az elsőben adta ki a költő az 1949-es keltezésű Jegyzőfüzet rövid, 4—6 soros verseit, a Nem volt elég pedig új ciklus-beosztásával a költői önszemlélet módosulását fejezte ki. Ma még nem lehet teljes biztonsággal időrendben követni Illyés felszabadulás utáni költői pályáját, ezért megbízhatóbb eljárás a kötetek anyagára, mint lezárt egységre figyelni, noha tudjuk, hogy az elmúlt két évtized során talán csak egyetlen valóban lezártan teljes gyűjteménye jelent meg, a Kézfogások. Az első időszak a nemzeti aggodalmakat, a jövőtlenség borúlátását és a kinyíló reményeket, a távlatok fölötti örömet önti versbe, a Nem volt elég keserű, ostorozó hangjának fájdalmas kiéneklésétől a nemzeti emelkedés végre elérkező nagy esélyeinek versbefoglalásáig, a Megy az eke, a Cserepező, Amikor a Szabadsághídra a középső részt fölszerelték című versek diadalmas elégtételt megszólaltató, emelkedett hangú híradásaiig. Ezeket az esztendőket, a negyvenes évek elejétől előbb a nemzeti felelősség egyre komorabb és végletesebb hangjai szövik át. A fegyelmezettségéről híres — hírhedt — költő ez idő tájt leveti magáról az ironikus józanság, a megfontolt tárgyilagosság szemléletét s mintegy végső számadásra készülődve, megírja a Bátrabb igazságokért! önvallomását 1941-ben: Nekem a könnyen megtámadható igazság kell, a mindent kihívó és megvető, az ellenség elé a jó előőrs módjára kivágtató, a büszke, régi s még büszkébben újra új, mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, hogy zeng a táj ós gépek és vasak köpik dühük, hogy erő és anyag és szolga gépiként zörgő gondolat közt húsból, vérből máig megmaradt egy ilyen lenge lény is, — mit ha megtagad a fél világ, csak annál igazabb! Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz a buta győztes. Ezt mondhatom, holt anya eleven fia, ki egy igenre mindig konokon egy nemet ütő szívemtől tudom mi a forradalom és elhagyom, akit megnyugtatok, — és legigazabb épp abban vagyok, mit e világ belőlem gyáván visszadob.