Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
Ki kereste oly szívósan még az élet valóságát az elesettség furcsaságaiban s megdöbbentő egyszerűségeiben? Tán csak Móricz, az ellenpólusa. A tehetségben találkoztak. Az bármifajta is, mindig egy irányba kényszerít, a valóság felé." M Még egy idézet le is zárja a gondolatsort: „Az ember lehet peszszimista, a vers maga soha. lévén a jó tett minden formájában életigenlő." 11 " Nem arról akar meggyőzni, hogy nem létezne félrevezető eszméket pártoló, ezáltal „hamis", „nem. igaz" irodalom. Az irodalomnak ezzel a részével egyébként alig foglalkozik, a jó irodalom ismérve — az érték kritériuma •—, hogy hatása fölszabadító; tettre serkentő, életigenlő. Ez a katarzis-elmélet teszi képessé Illyést arra a független elfogulatlanságra, hogy rácegrespusztai népfi létére s az odafűző köteléket soha még csak nem. is lazítva — egyszerre tudott népinek, polgárinak, arisztokratikusnak nevezett írói életműveket megbecsülően, sőt lelkesedéssel méltatni. Petőfi a vitathatatlan nagyság a szemében, de magyar költőről szólva, a legelismerŐbbet Babitsról és Szabó Lőrincről írta. Tudta Móricz nagyságát, de Kosztolányiról, Nagy Lajosról és Németh Lászlóról nem kisebb megértéssel nyilatkozott. S a francia irodalomban ugyanez az elfogulatlanság vezeti tájékozódását. A klasszikusok megértése magától értetődőnek tetszik, de már Hugo, Tzara, Eluard, Follain egyidejű elismerése, költészetük ragyogó elemzése mintha önellentmondásba vinné a mohó tájékozódást. A gyanút az ébresztheti, hogy Illyés oly szilárdan és eltökélten vallotta mindig a népet szolgáló nemzeti irodalom jogát, sőt egyedüli létjogosultságát. Sárköziről szóló megemlékező tanulmányában is ilyen mondatokra bukkanunk: ,.Amíg az emberiség nemzetekben és nyelvekben él, nincs teljes emberiségű költészet nemzeti közösség nélkül. . . Költőnek, akinek nincs népe, nincs hangja; nincs jövője." ,r> A szolgálatot azonban mindig humanista emelkedettséggel párosította. A hűség számára azt jelentette, hogy tekintete a műveltség egyre szélesebb körét fogta át. Ezért ninos ellentét abban, hogy népi forradalmár léiére a polgárinak mondott kultúra nagy értékeit is el akarja hódítani épp a nemzeti tennivalók sikeres megoldására. Ezért lehetett, hogy Petőfi fórra dal miságát, Babits „irodalmi humanizmusát", Nagy Lajos „vérbe szívódott" szocializmusát és Kosztolányi emberi részvétét egyformán magáénak érezhette. A költő Illyést az előbb vázolt gondolatok nélkül vajmi nehéz volna követnünk útján. Ez az életre biztató, cselekvésre buzdító, jóra serkentő költészet ismeri természetesen a líra titkát. „A versnek arról kell szólnia, amiről más nem tud fogalmat adni." De tudatossága és következetessége a versek világába is átviszi azokat a gondolatokat, irodalmi és életelveket, amelyeket pályája során képviselt. Megmozdult világban Illyés lírájában nem 1945-tel kezdődik elkülöníthető, új tartalmú korszak, hanem a negyvenes évek elején, a Bátrabb igazságokért című versével. Rá egy évtizedre a Két kéz megírásával indul az a következő, amely a Kézfogások című kötetben éri el betetőző összegezését és egész irodalmunkat átható értelmét. A Kézfogások után ismét átszíneződik, új elemekkel gazdagodik líM Kosztolányi Dezső. Uo. I. 246. 1"> A pesszimista versekről. Uo. II. 96. 18 Sárközi György. Uo. II. 173.
