Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BARÓTI DEZSŐ: Rimbaud és a magyar költészet

színpadok estélyi ruhás közönségének martalékává vulgarizálódott. Magam is emlékszem arra, hogy a harmincas években egy Részeg hajó nevű éjszakai „doboz" ifjúkorom Rue Cujasától néhány utcával odébb csalogatta a szórakozni vágyókat. Ma már sajnálom, hogy nem fordultam meg benne, de honnan sejthettem volna akkor, hogy egyszer majd Rimbaud-kiállítást rendezek? De vajon nem veszélyesebb degradálás-e az, hogy Etiemble a Részeg hajóban csak az École Parnassienne banális képeinek ügyes variációját látja meg. Az azonban, aki e sorok írójához hasonlóan szinte gyermekfejjel kezdte kóstolgatni még Tóth Árpád fordításában a Részeg hajó valóban mámorító ízeit, nehezen nyugodna bele abba, hogy hamisított szeszt kapott: a magyar olvasót mindmáig elkápráztatja ragyogása. Ujabb fordítói, Kardos László és Rónay György, akik Tóth Árpád nagyszerű fordítása után is jónéhány szép megoldással gazdagították a híres vers magyarra való áthangszerelését, egyaránt a csodálatos versek közé sorolják, s a Rimbaud összes verseinek magyar fordítását szerkesztő és kommentáló Somlyó György a közelmúltban is „elementáris hatását" emlegette. Tóth Árpád fordítása különben, amely legelőbb a Nyugatban, majd az örök virágok c. műfordítás-kötetében jelent meg, mintegy epilógusa a Nugatnemzedék Rimbaud iránti érdeklődésének. Ez az érdeklődés, mint láttuk, Rimbaud arcának csak egyik oldalát mutatta meg a magyar olvasónak, ami különben egyáltalán nem meglepő: ebben az időben még mindenütt főképp a Magánhangzók és a Részeg hajó költőjét látták benne. A későbbi művek Rimbaud-jánalk felfedezése nálunk is majd az avant-garde esztétikájának jegyében történik meg. Ennek az érdeklődésnek középpontjában természetesen már nem a Magánhangzók vagy a Részeg hajó, hanem az utolsó fellobban ás ok Rimbaud-ja áll. Molnár József és Tamás Aladár Űj francia költők című kötete (Budapest, 1927.) már ezt a Rimbaud-t, azaz az Rluminations és az Une saison en enfer több darabját mutatja be, s azt hangsúlyozza, hogy az új, vagyis az avantgarde költők „bevalottan, vagy hallgatagon" elődjüknek vindikálják „az egyre lázasabban rohanó, irracionális képek Rimbaud-ját". József Attila szegedi diákévei alatt (ha ugyan nem még korábban) ismerkedett meg Rimbaud-val. Hont Ferenctől hallottam nemrég, hogy Kosztolányi és Tóth Árpád fordításában olvasták és különösen a Részeg hajóért lekesedtek. Szegedi baráti körének Rimbaud-icultuszát különben az is bizonyítani látszik, hogy a Keck-féle kis antológia, amelynek, mint ismeretes, József Attila szintén munkatársa volt, a Les effarés fordítását közli (Ungvári Elemér tollából), tehát az eredeti szövegek sem voltak ismeretlenek előttük. S bár semmi közelebbi nyoma sincs annak, hogy már ekkor elmélyedt volna Rimbaud-ban, mégsem valószínűtlen, hogy mindabban, ami a Részeg hajó költőjének legendájából eljuthatott hozzá, saját kamaszos lázadásainak és új utakat kereső szándékainak igazolását ismerhette fel. „Akkoriban eléggé garabonciás külsejű fiatalember volt. Képe kerek, haja dús. szinte vállát verte. Volt benne valami Rimbaud-ból és ezt nem is titkolta" — olvassuk Berezeli Anzelm Károly visszaemlékezéseiben. (A kék ég alatt, Bp. 1958.) Hont szerint József Attilát az ilyen neveket szívesen osztogató Kormányos István nevezte el a „magyar Rimbaud"-nak. Első Rimbaud-fordítása azonban csak párizsi útja után született meg. 1928 februárjában a Népszavában az Rluminations XIII. darabját közli, ami arról vall, hogy talán épp a párizsi avantgárdé irodalom Rimbaud-szemléle-