Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BARÓTI DEZSŐ: Rimbaud és a magyar költészet

Magánhangzóknak semmi köze sincs a szünesztéziához, s rejtelmes titka mindössze abban állna, hogy Rimbaud kisdiák kora ábécéskönyvének színes képeire emlékezett vissza, még annak idején eljutott hozzánk. Véleményét a Nyugat is regisztrálta, mégpedig alighanem Hevesi András tollából (a Nyugat repertóriuma Bálint Györgynek tulajdonítja), a Napkeletben (XII:720) pedig Kállay Miklós szomorkodott el azon, hogy Héraut „kitépte egy színes, drága játékszer kócbelét". Lovas Rózsa viszont, aki a nyelvtudomány oldaláról szólt hozzá a kérdéshez (Nyelvtudományi Közlemények, 1936. 252. 1.), máig is helytállóan mutatott rá arra, hogy ,,ha helyesek is Héraut megállapításai, akkor sem vonnak le semmit Rimbaud teremtő képzeletének értékéből. Igaz, hogy az ábécéskönyv képeiben, úgyszólván készen kapta a Voyelles-ben elénktárt képek minden elemét, a költő képzelete mégis óriás szakadékot hidalt át, amikor a hangzók írásképeire vonatkozó szemléletben adott színeket ugyanazon hangok hallásképeire vonatkoztatta ..." Héraut teóriáját egyébként nálunk szinte senki sem tette magáévá s a híres szonett keletkezésének legfeljebb csak egyik összetevőjét látják benne. Szerencsére azoknak a másik végletet képviselő magyarázatoknak sem volt magyar visszhangja, amelyek mitológiai ősképeket (az egyik magyarázója szerint az A Apollót, az I Jupitert jelentené és így tovább) vagy épp mágikus, kaballisztikus, misztikus jelentéseiket keresnek benne. Etiemble viszont, aki több kötetes monográfiát szentelt a Rimbaud körüli mítoszoknak (Le mythe de Rimbaud Paris. 1952.), az utóbbiaknak a Magánhangzókra kisugárzó változatait is oly kíméletlenül rombolja le, hogy már-már nemcsak' a mítoszok szerzőit, hanem az eredeti vers poézisét is félteni kezdjük túlságosan racionalista logikájától. A Magánhangzók lírai tartalmát azonban meglehetősen leszűkítenénk, ha csak a sokféle magyarázatot kiváltó színes hallás ars poeticáját vagy ennek egyik szubjektív esetét látnánk benne. Ismeretes, hogy a magánhangzók színeinek ötletét maga Rimbaud sohasem vette olyan komolyan, mint későbbi lelkes hívei és esze ágában sem volt, hogy szonettjét valamilyen ars poeticának szánja. Sokféle értelmezése között különben olyan is van, amely nem a magánhangzókban, hanem a magánhangzók grafikus jeleiben, a betűk képében keresi Rimbaud asszociációi elindítóját. Azt, hogy a betűképek és általában a tipográfiai stílus rendszerint valamilyen evokatív hatással rendelkezik, Zolnai Béla egyik kitűnően dokumentált tanulmányából is jól tudjuk (A látható nyelv, Minerva 1926. 1—5. sz.) s ha ehhez hozzávesszük, hogy a leveleit nem egyszer rajzokkal díszítő Rimbaud erős grafikai érzékkel rendelkezett, nem feltétlenül kell bizarrnak tekintenünk Robert Faurissonnak a Bizarre c. francia folyóirat Rimbaud-különszámában kifejtett értelmezését. (1961. 21—22.) Szerinte ha az egyes magánhangzók betűit megfordítjuk, vagy lefektetjük, egy női test képét kapjuk (a lefektetett E, azaz w pl. a kebel, az I, azaz az ajak, a felfordított U, azaz [\ a haj képe lenne), az egyes jelekhez fűzött asszociációk pedig az ifjú Rimbaud erotikus vágyairól és borzongásairól vallanak. Etiemble ezt az értelmezést is határozottan elutasítja, sőt korunk pánsexuális mítoszai közé utalja, több kiváló Rimbaud-specialista, így pl. A. Adam viszont egyetért vele. Akár a hangzók, akár azok grafikai képe felől indult el Rimbaud, a szonett erotikus telítettsége valóban kétségtelennek látszik. Faurisson szellemes tanulmányához egyébként nem fegyelmezetlenségből kalandoztunk el. Igaz ugyan, hogy egyelőre nem kapcsolódik Rimbaud magyarországi útjához, de a vers esetleges további fordítóinak érde-