Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

RÓNAY LASZLÓ: A Magyar Csillag

A költő búcsúzva tekint végig a tájon. Csak a rémület válik egyre erősebbé, s a halál látomása, amely ott kísért szinte mindegyik versben: S nem tart soká. Ha rámiigyelsz, majd egyre égibb hangot hall füled. S végső szó után meséld el, hogy bordán roppantott a rémület. (Radnóti: Ha rámfigyelsz) A magányérzés kozmikussá szélesedik, a költő a világmindenségbe vetíti ki rettegő egyedülvalóságát : Napok és csillagok és holdak és dongva le-leszállt üstökösök vigyázzák bennem az örök éjszakát. (Illyés: örök éjszakában) Gyakori ihletője a verseknek a tájékozódás igénye. Szeretnék megtalálni azt a fogódzót, amely értelmet adhat a világ összekuszált jelenségeinek. A lírai számvetés igénye munkál bennük, s végső gesztus azonban szinte mindig a felismert értelmetlenségé és pusztulásé: A mi földünkön e gyönyörű rendet megtartani a fegyver túl kevés. Van aki akar, van aki csak enged. Ez a törvény. A többi fecsegés. Kiléptem aztán. Rég-reménytelen hadat visel e két szomorú fajta. A Göncöl-szekér fénylett odafenn, de nem látszott, hogy van-e, aki hajtja. (Vas István: A boa etetése) Még a múlt nagy, eligazító alakjainak példáját is megfakítja a jelen zűrzavara és embertelensége : Ma bánatosan idézünk téged! Rekedten hördül a zűrzavar mindenfelé — a száj tagolatlanul vadul, fülhasogatón üvöltöz: hallani is, de nem érti senki. (Képes Géza: Egy nyelvtudós emlékezete) A megoldás is felsejlik azonban némelyik költőnél. Illyés Gyula Kor forduló című versében a néphez való hűség, kitartás gondolatát csendíti meg ironikus, a hangoskodó kortársakhoz szóló képben: Vigyen az idő bennetek, hova akar, én megállok az ég konok barmaival,