Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
RÓNAY LASZLÓ: A Magyar Csillag
aludjam oroszlán fején, mint Dániel, hogysem még fajtámból legyek társ bárkivel. S ugyanez a hang zendül meg Sárközinél, aki kora lármázóival, álforradalmáraival szemben a benső és forradalmát, az igazság keresését és az egyéniség kiteljesedésének programját vallja némi zártsággal ugyan, elsősorban épp a világ ellenére, a „forradalom" képét csak az egyénre korlátozva: Volt életedből Majd, ha nem marad Kövön kő, megdől Penészes falad, S csúf tégláiból Nem lesz egy darab: Akkor lesz győztes A forradalom! Tiéd akkor lesz Ország s hatalom, Eredj hát harcba, S győzzél magadon! Ezekből az egymásnak feszülő, megoldatlan ellentétekből alakul ki aztán az a lírai totalitásigény, amelyet Illyés Gyula valósított meg a legteljesebben, amikor a jelennel szemben a múltat, a „holt apák csontjainak" vigasztalását és példáját idézi: próbálja szívem hallgatag a régi bújdosásokat, mikor egy népnek szíve egy mellben dobog, ki menti meg, és a talp alatt a fagyott erdei ösvény úgy ropog, mint a holt apák csontjai, és vigasz azt is hallani. (Kipróbáltátok magatok) Azok a színek, friss, lírai megújulást ígérő hangok, amelyek a harmincas években jellemezték költészetünket, mind sötétebbre válnak. A korábban dívó klasszikus forma egyensúlya megbomlik, megtörnek a sorok, a zaklatottságot a halmozódó enjambementek is jelzik. Leggyakoribb forma az űzött, hajszolt jambus, amelybe minduntalan belejátszik az élő beszéd zaklatott lüktetése. Ez jellemzi a „negyedik nemzedék" versanyagát is (Karinthy Gábor, Károlyi Amy, Pilinszky János, Rába György, Somlyó György), s még fokozottabban a rémült tétovaság, félelem, halálélmény:
