Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel

seinik, amelyeket eladdig csak társadalmiaknak láttunk, így egyszeriben nemzeti kérdések is lettek. Jómagam akkor tettem közzé „Pusztulás" című tanulmányomat, a beszámolót a dunántúli magyarság ijesztő biológiai romlásáról, elmerülésére! az egyre erősebben dagadó német tengerben. A hitlerizmus második esztendeje volt ez, ami csak fokozta nemzeti aggódásunkat és ellenállásunkat, igen természetesen. Hovatovább színre már csak a nemzeti feladatot láttuk, puszta megmaradásunk szölgálását. Holott természetünktől ós kiindulásunktól semmi sem volt távolabb, mint a nacionalizmus. Legtöbbünk társadalmi neveltetése az internacionalizmus volt. Nekem is volt olyan korszakom, amikor azt vallottam kívánalomnak, hogy a népek tökéletesen összemosódjanak, egyetlen nyelv — holmi eszperantó — óriási medencéjében. Ekkor, ebben az esztendőben, 1934 nyarán kaptam meghívást Oroszországba. Örömmel mentem. Nemcsak a gazdasági eredményeket akartam megismerni, hanem a szellemieket is. Reméltem, lesz alkalmam összeismerkednem az orosz szellemi élet embereivel. Bevallom, vitára készültem velük s azt is bevallom, nyugtalanul néztem a viták elé. Hogyan magyarázzam meg nekik új gondomat, azt a magatartást, melyre az itteni nemzeti felismerés kényszerített s melyet — hogy a legenyhébbet idézzem — nem egy hajdani küzdőtársam is pálfordulásnak bélyegzett? Magam kerestem a vitát. Sosem fogom elfeledni azt az estét, ekkor következett, el az a döntő pillanat; még azt a moszkvai szobát sem feledem el soha, ahol erre sor került. Az oroszok alig értették meg ezt az én „tragikus dilemmámat". — Már miért ne lehetnél magyar? Hű fia nemzetednek? Mi meg oroszok vagyunk! S nagyon jól érezzük magunkat, hogy azok vagyunk! S egyikük, mosolyogva, a könyvespolchoz lépett. Az a piroskötésű könyvsorozat is pontosan a szemem előtt van, amelynek egyik kötetét leemelte. Lenin összegyűjtött munkáinak egyik kötetét vette le s ütötte fel. Körülbelül másfél oldalnyit olvasott fel belőle, francia fordításban. Nem emlékszem pontosan a szövegre, de lényegére annál jobban emlékszem. Azt mondja el benne Lenin, miért érezheti magát büszkének az orosz a maga orosz mivoltában. Pugacsovot, Sztyenka Razint említette. Cikkének gerince az volt, mintha valaki Petőfire, Kossuthra, Rákóczira, Vak Bottyánra, Dózsára hivatkozva magyarázná meg, mi a magyarság, miért lehetünk büszkék, hogy magyarok vagyunk, miért van okunk és jogunk ragaszkodni ahhoz, hogy — ha már ebben érezzük jól magunkat — mindvégig magyarok maradjunk. Mindez oly tömör és egyszerű volt, akár egy köszönés, hogy adjon Isten. Emlékszem a hatásra, hogyan hallgattam. Társaim nem állhatták meg nevetés nélkül, hogy ilyen kézenfekvő, világos dolgon úgy elálmélkodok. Hisz ez csak egy gyufaszál ahhoz képest, ami azokban a kötetekben világol. De nekem az akkori zűrzavarban és eszme-borulabban ez is jó kis mécses volt, el is tettem magamnak."

3 A „nemzeti tudat"-nak ez a megfogalmazása időtálló érveket adott az írók kezébe. A hazátlan milliók ügyének szolgálata Illyés művében össze tudott forrni azzal a kivételesen világos főre valló világlátással, amelytől a szocialista színezetet aligha vitathatjuk el. „Szocialista színea