Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete
irodalmat, nem alkalmas arra, hogy bonyolult történelmi helyzetben megfelelő taktikát és stratégiát lehessen vele kidolgozni — még akkor sem, ha olyan korszakos nagy író, mint Illyés Gyula tesz rá kísérletet. A Válasz, a korszak e magas színvonalú, gazdag tartalmú folyóirata így végül többre törekedett és kevesebbet vitt végbe, mint amennyire lehetősége volt. Ha táborát kiküzdött eszmei egység és nem a puszta együttműködés tartja össze, akkor szilárd fóruma lehetett volna a plebejus tömegeknek egy nehéz és bonyolult korszakban, amikor cselekvő, közvetlen részvételük egyre inkább kiszorult a népi demokratikus forradalom politikai küzdelmeiből, s legjobb esetben is egyre inkább csak értük, de nem velük zajlott a közélet. A független elkötelezettség, a plebejus demokratizmus egyik arca, követőjét tevékeny, közéleti tartalmú alkotómunkára kötelezi, a bátor óvatosság elve, e magatartás másik arca pedig visszahúzza a nyílt vitáktól, megnehezíti tájékozódását a kortárs irodalomban, gyakran elejét veszi határozott hangú nyilvános kritikai állásfoglalásainak. Ez a bátor óvatosság kerekedett fölül szerkesztői tevékenysége után Illyés esszéiben és tanulmányaiban a kortárs irodalomhoz érve. Az újabb írónemzedékekről alig mondott véleményt, mert ha otthont nem nyújthatott nekik egy folyóirat biztos falai között, mint amilyennel egykor Babits ajándékozta meg őt pályakezdése idején, inkább nem szólalt meg róluk a nagyközönség előtt, nehogy szavai kivédhetetlen manipuláció áldozatai legyenek. Elveit az irodalomtörténeti múltba vetítve s ott már csöppet sem óvatoskodva adta elő, vagy általánosító tételekben dolgozta ki. Csak a barátság és a hegyelet Ösztönözte arra, hogy néhány alkalommal mégis tollat ragadjon és egy-két kortársáról lejegyezze gondolatait. így készültek el többek között Szabó Lőrincről és Németh Lászlóról írott esszéi, köszöntői. Alkalmi gesztusból születtek ezek, nem a pontos felmérés igényével. Hiszen Szabó Lőrincet 1955-ben már-már az Arany utáni korszak legnagyobb költőjének nevezte, Németh Lászlót pedig a magyar irodalom „csapatkapitánya" címével tüntette ki. (Németh Lászlóról, Egyetemi Lapok, 1971. február 8.) A jelzők felső-, sőt túlzófoka mögött azonban szemmel látható volt a rendteremtés szándéka: ehengőzt adott, hogy ezzel segítse megtisztítani a terepet a megcsontosodott előítéletektől és lehetőséget adjon — másoknak — a megfontolt kritikai értékelésre. Ha majd kikristályosodnak a letisztult álláspontok, akkor bizonyára szembe fog ötleni, hogy a szuperlatívuszok ellenére is Szabó Lőrinc hány fontos költői erényét hagyta árnyékban, miközben emberi magatartásáért kezeskedett, és hogy Németh Lászlónak is inkább csak a szerepét, mint írói életművét igazolta. Kevesen munkálkodtak annyit a magyar irodalom egységének újrateremtésén, kevesen tettek annyit a népi-urbánus ellentétek lecsillapításáért, mint Illyés Gyula. De ha ezt az egységet nem sikerülhetett megteremtenie a népi ideológia alapján a Válasz szerkesztői gyakorlatában, még kevésbé sikerülhet ezen az alapon ma, pusztán verbális eszközökkel egy körbe fognia a magyar művelődés számos különféle sugarát. A magyar szellemi élet integritása sem a volt népi, sem a volt urbánus tábor lobogói alatt nem állítható helyre, csak a mai feladatokból kinövő új elkötelezettség vonhatja közös égbolt alá a különféle irányokat, csoportokat és nemzedékeket. Illyés Gyula innen tekintve ejt csorbát az irodalomtörténeti igazságon is, amikor említett Németh Lászlóról szóló cikkében vissza vetíti mai egységideálját a két háború közti időbe. A népi irodalom nemzedéki csoportosulásnak indult a 30-as években, s ha
