Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete

magyar irodalom sebeit begyógyítani és vérkeringését mihamarább újból működésbe hozni. Illyés úgy gondolta, a szenvedélyesen kirobbanó polémiák visszahúzódásra fognak késztetni számos ereje teljében lévő írót, tétlenségre fognak kárhoztatni olyan művészeket, akik alkotó kedvét okos politikával fel lehet használni. Ezt az elvét ismételte meg többször is a Válasz hasábjain. „Sokan, — azok, akiknek a demokrácia nem belső élmény volt — összetévesztve az eszmék terjedését a gyufa terjesztésével, a demokráciát holmi monopóliumnak tekintették. Boldogok voltak — a maguk illetékességét is azzal vélték bizonyítani —, ha a demokráciából minél több embert kizárhattak." (Válasz, 1947. I. sz.) Ö amellett érvelt, hogy minél több embert kell tevékeny részvételre biztatni az új demokráciáért vívott harcban. Ennek az elvnek megfelelően szélesre tárta szerkesztőségének ajtaját mindenki előtt, aki munkára jelentkezett: az írásra való puszta hajlandóság bebocsátást biztosított rajta. A közreműködők között ott találjuk Németh László, Szabó Lőrinc, Szabó Pál, Keresztury Dezső, Pilinszky János, Vas István, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Bibó István, Farkas Ferenc nevét, és megszólalt Kodolányi János, Sinka István, Tamási Áron, de olvashatunk néhány verset Benjámin Lászlótól, esszét Sőtér Istvántól, kritikát Pándi Páltól, és szerepelt hasábjain Cs. Szabó László, Határ Győző, Szentkuthy Miklós, Mérei Gyula — sa munkatársak listája ezzel a felsorolással még nem is teljes. Illyés elképzelése nyilvánvalóan az volt, hogy a népi ideológia demokratikus hagyományaira támaszkodva egy széles alapzatú, népfrontos lapot hozzon létre. A felszabadulás utáni Válasz története és struktúrája külön tanulmány tárgya kell hogy legyen, itt még vázolni sem tudom mindazokat a kérdéseket, amelyeket ez a sokoldalú és gazdag tartalmú folyóirat fölvetett. Nehéz is igazságot tenni ügyében, mert nem tudható, hogy nem nőtte volna-e ki bizonytalanságait, ha a dogmatikus kulturális mechanizmus uralomra jutásakor nem szüntetik meg annyi más folyóirattal együtt. A korszak társadalmi feladataihoz igazítva a vizsgálat mércéjét, annyi mégis bizonyosnak látszik, hogy a marxista kritika, mindenekelőtt Lukács György jogosan figyelmeztetett arra, hogy a lap nem egészen fedi meghirdetett szegényparaszt programját. A határozott, osztály-álláspontra épülő program és a laza, népfrontos szerkesztői elv között valóban feszültség támadt, és Illyés úgy látta jónak, hogy az utóbbi javára döntsön. Ezzel jószándékú kultúrpolitikai missziót hajtott végre, de egyszersmind gyengítette annak eshetőségét, hogy határozott arculatú folyóirattal szóljon bele a magyar művelődés ügyeibe. Az idő nem kedvezett annak a liberális taktikának, amit a demokratizálódás érdekében követett: azzal, hogy elkerülve a vitákat, tiszta lapot adott minden közreműködőjének, védtelenebbé tette hadállásait és alkalmat adott minden oldalról a lapja elleni támadásokra. A magyar irodalmi élet egészét tekintve pedig éppen nem a higgadt és megfontolt számvetést segítette ezzel elő, hanem azokat a szélsőséges véleményeket hívta ki, amelyek már akkor szűkebbre akarták szabni az irodalom átmérőjét. Az a paradoxon, ahogy a szerkesztői elv a szerkesztői gyakorlatban önmaga ellen fordult, azt jelezte, hogy a plebejus demokratizmus noha még korunkban is létrehozhat nagyívű, egyenesvonalú életművet, nem elég erős ahhoz, hogy egymagában •—• a munkásság és varasodás érdeke, valamint a minőségteremtő új értelmiség eszméje nélkül — irányítsa az egész nemzeti