Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

KENYERES ZOLTÁN: Illyés Gyula irodalomszemlélete

radt szegényparasztok portája és ,.Ozora", a feltörekedett szegényparasztok otthona között is különbséget tudott tenni. Racionalizmusának és realizmusának is az a mozgatója, egész irodalomszemléletét az irányítja: ki hányadára jutott a Cecére vezető útnak. Vagyis aszerint vizsgáztat, ki hogyan áll a néphez és, ami nála ezzel egyet jelent, a nemzethez való hűség dolgában. Filológiai pontossággal tárja fel a „Ludas Matyi igaz történetét", a mese európai vándorlását Fazekas közvetlen francia mintájáig. Az összehasonlító irodalomtörténet gyakran megelégszik a hatások kimutatásával, és a hasonló motívumok felfedezését munkája végcéljának tekinti. Illyésnél itt kezdődik az irodalmi elemzés. Fazekas érdemét, művének értékét éppen „eredetiségének" látszólagos hiányában keresi. „Érdemét nemcsak hogy nem kisebbíti az, hogy ,idegen' tárgyat dolgozott fel, hanem éppenséggel növeli; egyszerre két feladatot is megoldott. Az addig szétfolyó anyagban meglátta a lényeget; kereken, félreérthetetlenül kimondta azt, amit a nép évszázadokon át ezzel a mesével kimondani akart. Méltóan, művészi formában fejezte ki. Vagyis először mert, azután pedig tudott azonosulni a néppel. Tette egyszerre lett társadalmi és költői. Ez az elválaszthatatlanság egyik ismérve a remekműnek." (Ludas Matyi igaz története, 1950.) Innen tekintve igaza van abban is, ahogy „Debrecenben" a magyar népi gyökerű polgárosodás csíráját, lehetőségét értékeli — az öregedő Kazinczyban pedig elítéli azt a törekvést, hogy kizárja a paraszti szavakat a megújítandó nyelvből. A nyelv a gondolat hordozója, formájából a gondolat tartalmára lehet következtetni. így mutatja ki Racine-tanulmányában Racine kapcsolatait a néppel: nyelvének világosságán át. A következtetés értékítélet számba megy: „Ez a ,polgár' tehát nem az arisztokraták felé fordul, hanem a nép felé." Ugyanaz Molière fő érdeme is, amiből aztán minden következik: népi volta. „Moliere népi volta, — ahogy senkié sem — nem azon fordul meg, hogy mit mond a népnek; hanem pusztán azon, hogy amit mond, a népnek szánja-e; még helyesebben: a nép hasznára mondja-e. A néppel — az alsóbb néprétegekkel — akarja megértetni magát, akinek füle van a stílusban, egy percig sem kételkedik ebben. A 'királynak játszott, de a kakasülőre gondolt. S azokra tán, akiknek a kakasülőre sem tellett." (MoZière, 1954.) Sárközi Györgyről szóló 1955-ös tanulmányában azt hangsúlyozza, hogy a „költőnek, akinek nincs népe, nincs hangja; nincs jövője". Sárközi költészetének felívelését hosszú válságkorszaka után abból eredezteti — egyik szép versére célozva —, ahogy a kapával bandukoló Balogh András mellé lépett az úton, ahogy rátalált a népre. „Nem az angyalok, Sárközi Györgyöt ezek a megidézett Balogh Andrások váltották meg mint költőt is, mint embert is." Szólamszerűen a polgári demokratizmus is gyakran zászlajára tűzte a nép nevét; nem egyszer őszinte segítőszándékkal. Illyés népisége ennél az utóbbinál is eredendően több és mélyebb. Példa erre a Victor Hugo védelme (1952) c. tanulmánya, melyben éles határvonalat húz a „kétféle" romantika, Dumas és Hugo között, a „romantikáért való romantika" és aközött, amelyik azt vallotta, hogy „az irodalom célja: a Nép". Mégis, a lelkes nagy kezdőbetű nem téveszti meg Illyés szemét, Hugo népiességét nem azonosítja Petőfiével. „Victor Hugo, mint a polgárság annyi, — de azért mégsem valami sok — erkölcsi' forradalmárja, szívvel4élekkel a népért van. A nép azonban szerinte tévelygő és tudattalan nyáj; a nagy szellemeknek: a tudás, a művészet, a szeretet lángelméinek dolga, hogy vezessék." Illyés szemléletétől idegen a nép „felülről" történő vezetésének eszméje, a nép gondjainak patriarchális meg-