Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

LENGYEL DÉNES: Az irodalom helyi hagyományai

Almukat megvalósították: a földszinttől a padlásig műtárgyakkal töltötték meg a házat. 1938 óta a ház a Goncourt Akadémia tulajdona. Ez a rövid cikk is bizonyítja, hogy részletes adatközléssel is lehet érdekesen írni. A turista minden tudnivalót megtalál a cikkben, megismeri a környezetet, ahol néhány jelentős mű született, ahol egykor írók találkoztak egymással, de olvas a ház jelenéről is, tehát a kép teljessé válik. Ehhez járul a hangulati hatás, amelyet a Napidból idézett sorok teremtenek meg. Ügyesen oldják meg a szerzők a bonyolultabb cikkek problémáit is. A Père Lachaise temetőt részletesen ismertetik: történeti bevezetéssel kezdik, majd parcellák szerint közlik a költők síremlékének helyét. Közben nem feledkeznek meg Musset versének idézéséről, hiszen a költő maga kérte barátait, hogy a temetőbe szomorúfüzet ültessenek: Mes chers amis, quand je mourrai, Plantez un saule au cimetière

... Végül pedig a turista pillantását a város, Párizs felé irányítják, s ekkor a híres helyet idézik Balzac regényéből (Goriot apó): Rastignac a temetés után meglátja a hatalmas várost, és kihívóan felkiált: A nous deux maintenant! így válik költőivé az irodalmi topográfia, mert a régi emlékeket feleleveníti, asszociációkat teremt, és megragadó élményt nyújt. Hasonlóképpen válik költőivé a népi emlékezések gyűjtése is: a gyűjteményekben egymás mellett találjuk a hiteles, megbízható adatokat, mert a falusi nép emlékezete hosszú, és mellettük az anekdotákat meg a mondákat, amelyek vándormotívumokkal és költői képzelettel átszőtt irodalmi alkotások. Hiteles adatokat nemcsak a kortársaktól lehet gyűjteni, Luby Margit, Molnár József és mások tapasztalata bizonyítja, hogy a falvakban hosszú ideig híven megőrzik az emlékeket, és több adatközlő egybehangzó közlése bizonyítja ezeknek hitelességét. Érdemes ebből a szempontból megfigyelnünk Molnár József egyik adatközlőjének, a 72 éves Varga Fáninak elbeszélését Kölcseyről : „Volt egy nagy ebédlője Kölcsey Ferencnek. Az asztalt körül, de környes-körül kijárta, a padlón nyoma maradt. Egyébféleképp nem lehetett tanálni Kölcsey Ferencet, mindig könyv volt a kezében, szakadatlan. Akár szegény ment hozzá, akár gazdag, mindenkivel szóba állott, szívesen fogadott mindenkit. Adta nekik a tanácsot, ha kellett. A testvére özvegyével lakott egy házban. Tartott szakácsnét, hetest. Jött az ünnep. Egyik asszony a másiknak adta a kilincset a konyhán. Megkérdezte a szakácsnét, minek jöttek ezek az asszonyok? — Komlóskorpát jönnek kérni, azzal élesztik a kenyeret... Ferenc tekintetes úr felelte: Bár akárki jön, semmit tőlök meg ne vonjál! Magas, sugár, vékony ember volt, a fél szeme hibás. Tekintetes úrnak szólították."

33 Az ellenőrizhető adatok: a padlón nyoma maradt a körbejárásnak, mindig könyv volt a kezében, szívesen adakozott és Kölcsey külseje — mind megfelelnek a valóságnak. A többi olyan természetesen illeszkedik a tekintetes úrról festett képbe, hogy nincs okunk a hitelességet kétségbe vonni. Dömötör Sándor gyűjtéséből, Czencz István 72 éves adatközlőtől tudjuk meg. mi lett a sorsa Petőfi Ostf fyasszonyfán írt verseinek : „Petőfi több verset írt Ostffyasszonyfán, azonban ezeknek a verseknek szomorú végük lett: a pogácsasütés áldozatai lettek. A gazdának a felesége, ahol Petőfi meg33 MOLNÁR JÛZSEF: Kölcsey-emlékek nyomában, Irodalomtanítás, 1956. május, 71. 1.