Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

VERŐ GÁBOR: Búcsú Lakatos Lászlótól

mokratikus átszervezésében működött közre. 1948-tól a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségén, majd a Múzeumok és a Műemlékek Országos Központjában, ennek megszűntével a Népművelési, majd a Művelődésügyi Minisztérium múzeumi szakosztályán viselt irányító tisztségeket. A múzeumokkal különös vonzalom kapcsolta össze. Mélységesen tisztelte az alkotó ember géniuszát hirdető emlékeket, a távoli múltba vesző évszázadoknak, nemzeti történetünknek örökbecsű tárgyakban testet öltött tanúit. Az elhivatott vezető meggyőződésével vallotta, hogy a magyar múzeumok mérhetetlen gazdagságukkal milliókat taníthatnak, gyönyörködtethetnek. Nincs és nem volt a szocialista múzeumügynek egyetlen olyan nagyobb vállalkozása sem, melyből ne vette volna ki részét, amelyben nem számíthattak volna •— a fővárosban és a vidéken egyaránt — magasfokú szakismereteire, az igazgatási munkában szerzett nagy tapasztalataira, megfontolt tanácsaira és főképpen meleg emberi együttérzésére. Nemesszándékú, segítőkész, melegszívű ember volt, ezért övezte őt mindig is szeretetünk és tiszteletünk. Valamennyien, akik ismertük, együtt örültünk vele régi vágya teljesülésén: 1965 végén elöljáróink annak az intézménynek az élére állították, amelynek létrehozásán oly nagy szeretettel munkálkodott s amelyért nálánál többet senki sem tett. Hosszú éveken át nem szűnő lelkesedéssel, és a reá oly jellemző szívóssággal szervezte a magyar művelődésügy egyik nagyfontosságú, nemes hivatású intézményét, a Petőfi Irodalmi Múzeumot. És nem tett nálánál többet senki sem azért, hogy irodalmunk halhatatlan alakjainak emlékét, hazaszeretetük mindig új és új erőt adó példáját, emlékmúzeumok sokaságában mutathassuk fel népünk, fiatalságunk előtt. Intézményét egy küzdelmes élet minden tapasztalatával, a múzeumi céloknak és eszményeknek, a magyar irodalomtörténet emlékeinek ápolása iránt érzett mély alázattal, nagy körültekintéssel szervezte, vezette. Erőfeszítései egy nagyműveltségű, hivatásukat magas hőfokon átélő kollektíva kialakításában, gyorsan gyarapodó, szilárd alapokra helyezett gyűjteményben, emelkedett hangulatú, eszmeiségben, tartalomban, művészi szépségben egyaránt gazdag kiállításokban: maradandó szellemi értékekben öltöttek testet. A társadalom és a művelődésügy érdekében hosszú esztendők során végzett, eredményekben gazdag tevékenységének elismerése fejeződött ki azokban a magas kitüntetésekben és megbízatásokban, melyekben a párt és állami vezetés részesítette. 1955ben a „Magyar Munkaérdemérem''-mel, 1965-ben a „Munka Érdemrend" ezüst fokozatával tüntették ki, 1967-ben pedig az egész muzeológus társadalom, barátai és tisztelői őszinte egyetértésével emelte a művelődésügyi miniszter az Országos Múzeumi Tanács elnöki tisztébe. Tartalmas és szép életet élt mint közéleti ember, tartalmas és szép életet élt mint családfő, akit igaz emberhez méltó megértés, megbecsülés és szeretet fűzött össze hozzátartozóival. Szigorú eszmei és erkölcsi mércéje szerint nevelte gyermekeit, akikre, immár mint felnőtt emberekre méltán volt és lehetett büszke. Munkatársaid, tisztelőid, elvtársaid nevében búcsúzom Tőled drága barátunk. A súlyos gyászban mély részvéttel állunk forrón szeretett családod mellett. Amit alkottál, amit életrehívni segítettél, mindig emlékeztetni fog Rád. Azon, amit nem fejezhettél be, az emléked iránt érzett tisztelet jegyében munkálkodunk tovább. Nyugodj békében!