Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)
KASSÁK LAJOS: Az én hivatásom az ...
a kibernetikára van szükségünk. Az automatizálásról pedig beszélni kell, mert az embert a kényszermunka alól csak ennek segítségével szabadíthatjuk fel. Most a művészetre térve: vajon van-e mindehhez köze a művészetnek? Hogyne volna! Van olyan irányzat, amelyik azt mondja: eljön a technikai korszak, amikor a művészetre az embernek már nem lesz szüksége . . . Mindent el fognak érni repülőgépekkel, tengeralattjárókkal, atomerőkkel. . . Nem akarják elhinni, hogy mindazt, amit tudományosan elérnek, egyelőre az ember fizikai létének a megjobbítását jelenti. Meggyőződésem, ha az embernek kevesebb ideje vész el a kényszermunkában — ezt a kényszermunkát úgy értem, hogy az ember testi fenntartása érdekében végzett munka —, annál nagyobb lesz a szellem igénye. így bizonyára olyan alkotásokra lesz szükség, amelyek értelmet adnak az életnek. Mert ma programos az életünk, de nem tartalmas. Szeretném, hogy egyrészt legyen meg az élet programja — másrészt, ezt a programot töltsük meg minél gazdagabban élményekkel, vágyakkal, kívánságokkal. Iparkodjunk minél több olyan dolgot létrehozni, ami még ma nincs jelen, de a lehetősége megvan. S nagyon káros gondolkodásúak azok, akik éppen ezeket a lehetőségeket lebecsülik s ezzel elvágják az általános fejlődés lehetőségeit is. Milyen volt a mostani, a negyedik párizsi út? — Igen, most voltam Párizsban negyedszer és nem tudom, mit mondjak . . . örüljek annak, hogy ilyen Párizs és szomorkodjak annak, hogy milyen az én helyzetem itthon. Párizsban, a külsőségeket látva, most semmi újat nem vettem észre. Azok a császárságtól örökölt paloták és hatalmas sugárutak ma is megvannak. S valószínűleg a rendszerük évszázadokig még fenn fog maradni. Látni, hogy kultúrtradíciója van a városnak: a világ minden részéről a kíváncsi, izgulékony és alkotásra képes emberek odasereglenek . .. Megtörtént az, hogy van a „párizsi művészeti iskola", amelynek tagjai nyolcvan százalékig idegenek ... De Párizs akceptálta. Így született meg az a párizsi iskola, amihez kínaiak, japánok, magyarok, oroszok járultak hozzá s egy nagy egységet alkottak. Most, hogy én ezt látom, azt kell mondanom: ez nem kozmopolitizmus. Hanem egy nagyon természetes fejlődési folyamat, ahol száz irányból jönnek össze a dolgok és egy bizonyos ponton szintézis jön létre. Ezt látom én Párizs kultúréletében. Természetesen borzasztó sok, hogy a magunk szavával éljek, a selejt. De ez magától értetődik, hogy így van .. . Egy művészeti termelési szabadságban, amikor sokan pénzért, sokan karrierizmusból nyúlnak hozzá a kottához, az ecsethez, vagy a fényképezőgéphez, anélkül, hogy különösebb művészi eredményekre törekednének. Pillanatnyi eredményeket akarnak elérni. .. Sajnos, el is érik. A kritikának és a gondolkodó embernek, vagy a társadalom szervezőnek nem az a feladata, hogy a selejtet figyelje. Hanem feladata: értékelni a legmagasabbrendű eredményt s ahhoz próbálja majd a fejlődés vonalát hozzáigazítani. Voltam kiállításokon. Azt mondhatnám, hogy több száz képet láttam, de csak tízet értékeltem. De ezt a tízet úgy értékeltem, hogy az a tíz megint a világ művészeire lesz hatással. A többi eltűnik. Nem érdekes . . . Éppen úgy eltűnik, mint ahogy egészen más területről véve a hasonlatot, eltűnik a csomagolópapiros . . .
