Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

BARÓTI DEZSŐ: Radnóti Miklós és Párizs

hagyománynak hódol, amely nálunk maid Kölcsey egyik szép versében jelenik meg, egyben erotikus telítést is ad az egyébként egy hideg allegória veszélyét magában hordozó képnek. A felfokozott érzelmi telítés ismét azt szuggerálja, hogy szíve legmélyéről beszél. 1943. augusztus 23-án írta ezt a versét, tehát akkor, amikor „a szabadság utáni vágy talán legalapvetőbb élménye volt egész Európa, elsősorban a demokratikus hagyományokban felnőtt országok értelmiségének. „Mégpedig — Lukács György szavaival szólva — a szabadság általában, elvontan, minden elemzés, minden differenciáció nélkül. Röviden, a szabadság, mint mítosz, mely kontúr nélküli mivoltában zászlaja alá egyesíthetett mindenkit, aki ellensége volt a fasizmusnak, akármilyen okokból és akármilyen perspektívával gyűlölte azt, akárhonnan jött és akárhová szándékozott menni.. ,"

17 Vajon Radnótinál is egy ilyen, kontúr nélküli szabadság-mítoszról lenne szó? Egy, az egész életmű összefüggéséből kiszakított értelmezés ezt a lehetőséget sem zárja ki. Meg kell gondolnunk azonban, hogy versünk elhallgatásokkal, szilenciumokkal van tele. Nem utolsósorban épp ezért vállalkoztunk beható elemzésére. Az elhallgatások jórésze azonban egyáltalán nem esztétikai megfontolásból származik. Minél előbb meg akarta jelentetni versét, ezért nem definiálhatta közelebbről, hogy milyenfajta szabadságra gondol. Aki azonban visszaemlékszik arra, hogy az az ének, amire a Hispánia, Hispánia soraiban utal, az Internacionálé, akár a költő szavaival definiálhatja a szíve legmélyéről feltörő szabadságfogalom természetét. Felfogása, a lényeget tekintve később sem változott meg, csupán a megvalósítás közeli lehetőségével kapcsolatban voltak kétségei, vívódásai. A szabadság fogalmát körülvevő szilencium 1943 nyarán különben szintén politikai funkciót hordozott, hiszen ekkor nálunk egy minél szélesebb körű antifasiszta népfront volt a legsürgősebb feladat. A vers alapmondatát mindenképp a Szabadság megszólításában, vagyis keresésében, az utána való vágyódásban fedezhetjük fel. Ez sugárzik szét, néha talán alig érzékelhető és jórészt inkább emocionális, mint intellektuális töltésű hajszálereken keresztül a biográfikus jellegű, elbeszélésre és a keretéül szolgáló párizsi tájképekre, mely utóbbiak egyben az alapélmény lírai hitelesítésének funkcióját is betöltik. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy a Szabadság megszólítása megkérdőjelezett, 1943 nyarán a szabadság lehetősége aggódó, még csak reménység és nem bizonyosság, hiszen még háború dúlt a világban. Ez a ki nem mondott (és a cenzúra miatt ki nem mondható) asszociáció a következő versszaknak az egykori Cartes postalesokra emlékeztető tájképén, a párizsi nyár felidézésén keresztül kerül bele a versbe. A párizsi nyár, mint láttuk, már az 1931-ben írt Júliusi vers, délután-ban megragadta fantáziáját, most így ír róla: Mint hadsereg vonult a nyár, port vert az úton és dobolva izzadt, hűs pára szállt utána már s kétoldalt szerteszét lengett az illat. Délben még nyár volt s délután esős homlokkal vendégségbe jött az édes ősz. A kép mögött ismét egy vizuális élmény húzódik meg, amit Tolnai Gábor, aki 1939-ben a költővel egyidőben járt Párizsban, a következőképp fejtett meg: „A hadsereg a versben már csak egy hasonlat, négy évvel azelőtt azonban több 17 LUKACS GYÖRGY: A polgári filozófia \álsága. Budapest, ë. sz. (Hungária) 142—143. 1.