Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

BARÓTI DEZSŐ: Radnóti Miklós és Párizs

A. Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda Harmadik és utolsó párizsi útja még inkább menekülés volt, mint az előző kettő. Odahaza egyre nyíltabb és türelmetlenebb lett a fasizmus, de a kis párizsi szállodánk ablakain át is állandóan a közelgő háború szele fújt be. Július második hetében érkeztek meg Párizsba, egy hétig a PEN székházának vendégei voltak. Ha jól emlékszem, épp július 14-én költöztek át ismét a Rue Cujasba, ugyanabba a kis szállodába, ahol 1937-ben is megszálltak. A PENszékház kényelme után egy kissé zavarta őket az az egyhén szólva lomposság, amit mi törzslakók rég megszoktunk és megbocsájtottunk már, hiszen szállodánk mégiscsak a Quartier Latin szívében feküdt s a patronne pedig jókedélyű, melegszívű asszony volt. Emlékszem, jókat kacagtunk, hogy az első napokban következetesen Mademoiseüíe-nak szólította Fannit s ezen nem is lehetett csodálkozni, a környéken a diáknegyed erkölcsei uralkodtak s az ilyen kis szállodák legfeljebb a szemérmesen ficmcée-nak, menyasszonynak nevezett szeretőkhöz voltak szokva. Néhány évvel ezelőtt ismét megszálltam benne. Mostanában mintha valamit előre lépett volna a szállodaipari és erkölcstani besorolásban. A szobák berendezését jórészt modernizálták, de a közismert hetven dollárból nekem szerencsére csak a legfelső emeletre telt, ahol jóleső emlékezéssel vettem észre, hogy máig megmaradtak a század elejéről való kedvesócska bútorok, a rézágy, a zöld virágos terítő és a papírernyős éjjeliszekrénylámpa; gyenge fényénél annak idején hajnalig olvastuk a Szajna-parton alig pár órája felfedezett könyveket, miközben a közeli Sorbonne toronyórájának hosszú ütései, meg a korareggelenként megjelenő ószeres dallamos kiáltása figyelmeztetett az örök és tűnő időre. Radnóti Miklós annak idején szerette játékosan rekonstruálni ezt a kiáltást. Az 1939-es Párizs már alig hasonlított a két évvel azelőttihez, a Népfront reményekkel teli városához. Hetenként egyszer próba gyanánt megszólaltatott légvédelmi szirénák üvöltése emlékeztetett Hitler és katonái ijesztő szomszédságára. A demonstratív katonai parádéval ünnepelt július 14-én (a nagy forradalom százötvenedik évfordulója volt) szinte csak a Boul' Mich' vásári céllövöldéjének megejtően naiv, népi bábuja beszélt a forradalomról, ezen a szerencsés találat jutalmául egy arisztokrata feje hajlott a guillotine alá. Minden egyéb, így a Carnavalet-múzeum alkalmi kiállítása is színpadi kulisszának tűnt nekünk, még a hagyományos utcai tánc sem volt annyira önfeledten jókedvű, mint a Népfront idején. Párizsban voltunk mégis, a háborús jóslatok ellenére diákos vakáción, aminek állandóan édes-keserű ízt adott, hogy talán az utolsó. Múzeumokba jártunk, a Louvre-ban sok más mellett újra megnéztük régi szerelmünket, a Knüdoszi Vénuszt, Radnótiék később Rouenba utaztak, majd Chantilly, Chaalis, Senlis, Ermenonville vidékét járták be újra s az ott látottak bizonyára belejátszottak abba, ahogy lefordította, szabatosabban élményszerűen újraalkotta e táj költőjének, Gérard de Nervalnak híres sorait: lankás vidék... az alkony ép megérett, a domb arany, az ég aranyhabos, . mm*0 1 w I s kővel szegett, nagy téglakastélyt látok, lábát folyócska mossa álmatag, körül hatalmas park, hunyó virágok, s a színes ablakok piroslanak. 5 G