Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

EGRI MÁRIA: A „Fekete Kolostor" szobrászművésze

nem akartunk vele heves vitába bocsátkozni, amelynek végén nem restellt személyeskedni sem, a hallgatókat vitatkozótársára uszítani, hogy azután egészséges fehér fogait csattogtatva jelentse ki: Ugye, megettelek? (221. 1.) A noirmoutier-i időszak alatt Kuncz Aladár megszerette és becsülte Zádoryt. Szabadulásuk után hitet tett művészi munkája mellett, ami Kuncz kritikusi tervékenységét, az irodalmi közéletben elfoglalt helyét tekintve nem kis szó. 1919-ben térnek mindketten haza az internáltságból, s 1920 végén Kuncz Aladár megrendezi Zádory gyűjteményes kiállítását a fekete kolostorban faragott csontminiatürökből, valamint a hazatérte óta készült műveiből. Katalógusának előszavát is ő írja, sőt a Nyugat 1921. I. számában meleg hangon méltatja is a kiállítást. Érdemleges patronálásának volt köszönhető, hogy az addig ismeretlen, itthon alig dolgozó szobrászra felfigyelt a kritika. (20., 21., 22. 1.) A jószemű kritikust nemcsak a közös rabsors érzelmi motivációja indította Zádory felkarolására. Nemcsak az a tény, hogy a szobrász szinte szeme előtt varázsolta elő az udvarról felszedett, konyháról kidobott csontdarabokból „egyszerű bicskával és kis fakalapáccsal" (1„ 221.) múlt életének eleven emlékeit és fantáziájának képzeletvilágát. Kuncz Aladár számára Zádory figyelemre méltó művész is volt. Nem olyan, mint a részben üzleti, részben érzelmi okokból érzéki nőalakokat faragó von Bergen, nem olyan, mint Willersdorfer, a buja szerelmi jeleneteket rajzoló osztrák grafikus, vagy az ellenszenves, művészetét saját helyzetének megváltoztatására felhasználó, névtelen perigueux-i német szobrász. Talán csak a három lengyel művész jellemzésénél használ Kuncz olyan meleg hangot, mint Zádory szerepléseinél. (95. 1.) Zádory életereje, villamos egyénisége, letörhetetlen akarata nemcsak a párizsi kávéházakhoz, elegáns ruhákhoz, szellemes, bohém társasághoz szokott művész apátiáját képes leküzdeni, de még társai felrázására, életbentartására is jut energiájából: Csüggedésre, elernyedésre könnyen hajló természetemet hite, önbizalma és örökös életkedve felvillanyozta... nyilvánvaló volt, hogy művésztehetsége, életereje őszintén száll harcba a fogsági élet apátiájával. Nem akart mocsárba süppedni, Ha lába százszor is ingoványba lépett. Azonkívül mindennek, még a fogsági élet reménytelen horizontjának is, tudott a művészi elképzelés síkján értelmet, új megvilágítást, messzibb pilléreken nyugvó átívelést adni. (221. 1.) Ez a tartás, erő Zádoryban maga a művészet hajtóereje, belső biztonsága volt. Az őrülettől, attól, hogy a józan logikához szokott agy a tehetetlen bezártság, az igazságtalan elbánás megalázó, emberhez méltatlan körülmények mellett ne bomoljon meg, mindenkinek meg kellett találnia azt a legbelsőbb támaszt, forrást, amely megóvta, amelyre támaszkodva még embernek érezhette magát: „Mindenki belső imperatívuszának rabszolgája, de ezt a munkát nem robotba végzi, hanem idegerejének legteljesebb megfeszülésével. A szobrász kísértő vízióit íaragja anyagba s ha nincs eszköze, képes körmével a sziklába kaparni eszméit. De ehhez szükséges, hogy művészete ösztöneiben gyökerezzék. Ami csak betanultság az emberben, az könnyen lekopik róla, ha az életviszonyok megváltoznak. Az igazi művészetet azonban nem öli ki semmi, mert ennek az ösztön áll szolgálatában minden leleményességével, minden szívósságával és héroizmusával együtt." (19., 79. 1.) Kuncz Aladár ezt a művészi ösztönt, szobrászi őserőt becsüli Zádoryban. Műkritikája több mint a barát méltatása; Zádory művészi munkásságának rangos értékelése. Zádory Párizsban Rodin tanítványaként mesterének erőteljes,