Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

EGRI MÁRIA: A „Fekete Kolostor" szobrászművésze

mozgalmas, formagazdag stílusát követte. Ez tökéletesen megfelelt szenvedélyes, örökké feszültségben égő természetének. A fogság idején Noirmoutierben lehetősége leszűkül, mindössze néhány követ farag. De művészi ösztönei önmagát kifejezni kényszerítik, a kidobált hulladékból reményt kovácsolva — megpróbálkozik csontfaragással. Kuncz Aladár baráti ösztönzéssel figyeli a szobrász küzdelmét, előző stílusának az új anyaghoz, a kurta technikai eszközökhöz mért átalakulását: „A művész mind jobban megbarátkozik új anyagával és kitanulja a vele való bánásmód technikáját. Az epikus többszólamot, a monumentális elképzelést lassanként felváltja nála a faragásnak kisebb igényű, de nagy szuggesztív erővel bíró lirizmusa. Némelyik csontja emlékeztet Szent Ferenc legmegkapóbb himnuszaira. Egyszerűen, közvetlenül fogja meg a legmélyebb problémákat és érzéseket, a nagy rendalapítónak azzal a tegező naivitásával, ami vetekedik a zsenialitás legmagasabb rendű kifejezési formáival." (19., 80. 1.) Zádory kiállítása és a Fekete kolostor megírása között eltelt időszakból barátságukra csak néhány adatból és szóbeli közlésekből következtethetünk. (23.) Röviddel a két említett levél dátuma (1931. jan. 31., febr. 3.) után Kuncz Aladár már nincs az élők sorában. Síremlékét barátja és fogolytársa, Zádory Oszkár készítette, amely 1933-ban került felállításra. A sírkő alapja is megtalálható a regényben. A szobrászművészre ösztönzően hatott Kuncz Aladár barátsága, s éppen a sírkő is közös elképzelésük szülötte: „Zádory képzelete a nyers mészkövekből érdekesebbnél érdekesebb alakokat csalogatott ki. Volt egy nagyobb kő, amelyből Krisztus arcát látta kitekinteni, amint mondta, olyan fenséges nyugalommal, hogy minden baját, nyugtalanságát elfelejti, ha ránéz. Egyszer megkértem, hogyha már olyan élesen látja azt a Krisztus-arcot, faragja is ki. A kő éppen alkalmas volna sírkőnek, s igazán sok mindent megérne, ha a szegény Jungblut (a foglyok első halottja — EM. —) elhagyatott sírját a noirmoutieri temetőben ezzel az emlékkővel jelölnénk meg. Zádorynak tetszett a gondolat. A hatalmas követ munkába vette, s néhány nap alatt csakugyan látnom kellett, hogy a művész látomása igaz volt: a kőből fénnyel elöntött gyönyörű Krisztus-fej bontakozott ki." (1., 223.) A sírkőre vésendő szöveg körül keveredett éppen az a vita, amelyet Kuncz Aladár Zádoryhoz írott levelében említ, s melynek következtében Zádoryt az első adandó alkalommal eltávolították a fekete kolostorból, s más, az adminisztrátornak nem kívánatos foglyokkal együtt a noirmoutierinál is rosszabb körülmények közé szállították. Az ominózus szöveg: „Pro gladio vinculum obtenuit", kard helyett, vagy kardjáért cserébe bilincset kapott. Utóbbi értelmezést nyílt franciaellenességnek lehetett felfogni, nyilvánvaló vádként Jungblut, az egykori francia oldalon harcoló légionárius internálása ellen. A kolostorban készült Krisztus-arcú síremlék nem került Jungblut sírjára, a heves vita után a „művésztelepet", ahol Zádory és a német von Bergen szobrász dolgozott, lezáratta az adminisztrátor. A sírkövet kikezdte az enyészet, majd feledésbe merült. Kuncz Aladár sírjára a fogoly társ, a művész-barát ezt a kettejük közös szülöttét faragja meg újból, emlékeztetőül és barátságának, a kolostorbeliek összetartozásának örök hűség jeléül.