Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 8. 1969-70 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1969)

KISS JÓZSEF—MIKLÓS DEZSŐ: A "második inas"-tól a "könyváros"-ig

senki nyomtatni, senki hallani." De a költő, aki darabját ,,az olvasó közönség ítélete alá" óhajtaná bocsátani, éppen Alleshez fordul kérésével. A fenti diskurzus közben lép be (Alles: „Lupus in fabula!"), s az üzleti érdek nyomban kioltja a könyvárusban a rokonszenv szikráját: kitérő választ ad, majd Henriknek arra a megjegyzésére, hogy feltételei igen szerények, nyersen elhárítja a kérést: „Mégiscsak feltételek s ön csakugyan pénzt kíván munkájáért; a kevés vagy sok mindég relatív, de a mostani időben a költeményekre nézve a kevés is sok." Ekkor érkezik Eduárd, ki egészen más elbánásban részesül: Alles az ülnök és táblabíró úr munkáját látatlanban is hajlandó kiadni, pedig még a címét sem ismeri („Isten tudja, elég az, hogy kész pénz, főkép ha a szerző nevével megkoszorúzza"), és Henriket biztatja, hogy ilyeneket írjon, akkor számíthat rá. Aztán megijed, mert Henrik nem tágít, pénzre van szüksége, s a kiadó attól fél, hogy Eduárd, Henrik barátja, aki leereszkedő jóindulatot tanúsít a költő iránt, esetleg szót emel az érdekében („kínban van" — jegyzi meg zárójelben a kézirat): „Csak szabadulnék tőle [Henriktől], még végre rávesznek" — mondja magában. De aztán a költő leverten távozik, Alles pedig kijelenti, hogy Eduárddal egy órán belül megköti a szerződést s egyidejűleg kifizeti neki a teljes honoráriumot; Freundlichnak meg, aki újra a megírandó kritika tervével hozakodik elő, cinikus nyíltsággal veti oda: „Most már nincs miért sietni [ti. a kiadásból már úgysem lesz semmi], s mindég jókor leend. A pillanat elmúlt." Petőfi ambícióját, amellyel ezt a korábbiaknál jelentősebb feladatot vállalta és megoldotta, egyéni, belső érdekeltsége is fokozhatta: hiszen a színmű — kezdetleges színpadi technikája, figurái sematikus volta ellenére is — a romantikus dráma látványos eszközeivel és hangzatos nyelvén az ő legszemélyesebb, mélyen gyökerező vágyait-kétségeit fogalmazta meg. Pl. a babérfa mint kézzelfogható alakot öltött jelkép szinte tolakodó módon hívja fel a néző figyelmét a dráma alapeszméjére, akárcsak a Borostyán név a fehérvári színlapon a fiatal színész ábrándjaira. Amikor Eduárd a II. felvonás végén pénzt ajánl fel Henriknek, csak álljon el darabja kiadásának tervétől, a költő ezekkel a büszke és fellengzős szavakkal válaszol: „Szomorújátékom nyomassék ki; mennél nagyobb szerencsétlenségem, annál hatalmasabb szózat mondja bennem, hogy én mégis költő vagyok! Mondjatok eszelősnek, űzzetek ki e város falai közzül, hagyjatok éhezni, adjatok mérget énekemért — tapodjatok lábbal, szakítsátok ki velőmet, s én mindig ezt mondom: én mégis költő vagyok!"

37 Hogyne keltettek volna visszhangot az ilyen és hasonló dikciók annak a Petőfinek a lelkében, aki közvetlenül Fehérvárra indulása előtt így írt Szeberényinek : „Mondjam-e, hogy nemcsak a mindennapi kenyér keresése célom (mert úgy kocsissá vagy béressé lennék, s bizonyosabb kenyeret eendném), hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom. Művész és költő! barátom, mint hevülök."

38 Henrik sorsában a magáéra vélt ismerni; erről vall Kecskeméten írt Jövendölés című verse is: a költő életerejét fölemésztik a lelke mélyéről fakadó dalok, de neve „örökkön él". Az ugyancsak 1843. évi, Pestről keltezett Az utósó alamizsna c. költeményről pedig már a Honderű szemleírója megjegyezte (ha némi túlzással is), hogy „az ismeretes Babérkoszorú és koldusbot című drámának ügyes összevonata".

39 Már a vers indítása árulkodik forrásáról („A költő és a sorsharag Egy anyaméhből született"), az „újabb 37 SZIGLIGETI EDE fordításának ebben az idézetben is tükröződő fülsértő felületességére már a korabeli kritika bosszankodva utalt, 1. pl. Regélő Pesti Divatlap 1840. jan. 27. (I. G9. 1.) 38 L. PETŐFI SÁNDOR levelezése. Bp. 19G4. 14. 1. 3fl L. HONDERŰ 1843. okt. 14.; 478. 1. 9 Petőfi Irodalmi Múzeum 129