Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
tekintett ég felé, ha a földi élet jelenségeit közelíti meg, s míg e centrumot szkeptikusan tekintő, sőt hovatovább elvesztett, de helyébe újat nem talált rokokó ide-oda futkosó cikornyái az öncélú dekoráció semmijében vesznek el, a felvilágosodás mozgása horizontális jellegű ; kitáruló lendülete nem az Eget, hanem a Földet, nem az Istent, hanem az Embert akarja átölelni: ő lesz a kezdet és a vég, rajta kívül csak a néma csend és sötétség fenyeget. „Ha az embert, vagyis a gondolkozó és szemlélődő lényt száműzzük a föld színéről — olvassuk Diderot-nak az Enciklopédiáról írt soraiban —-, akkor a természet fenséges és patetikus látványa nem más, mint egy szomorú és néma színtér ; a világ hallgat, a csend és az éjszaka hatalmában. Minden roppant magánnyá válik, ahol a meg nem figyelt jelenségek némán és sötétben játszódnak le. Csak az ember jelenléte teszi az élőlények létét érdekessé . . . Miért ne tennők meg közös központtá ? Hisz van-e oly pont a végtelen térben, ahonnan előnyösebben indíthatnánk el azokat a végtelen vonalakat, amelyeket minden más pontra ki akarunk terjeszteni ? ... 13 Az a végtelen tér, amely felé az embertől induló végtelen vonalak húzódnak, megszűnik Isten kegyelméből való birodalom lenni, s a feudális társadalom vallásos elemekkel átszőtt értékrendszerében biztosított karizmatikus jellegét (ez többek között a dézsmák és hitbizományok rendszerében is megnyilvánult) elveszítve, laicizálódik, homogénné, izotroppá válik: a cartesianus felfogás szerint Isten a téren kívül helyezkedik el, a merészebb gondolkodók pedig csupán már a Természetnek az Istenség fogalmától megszabadított mechanizmusát ismerik el. Az ember előtt kitáruló, az Istenséget mellőző, vagy legalábbis háttérbe szorító végtelen tér a felvilágosodás nagy felfedezései közé tartozik, legalább abban az embertől kiinduló formájában, ahogy ez nála megjelenik, sem az antik világ, sem a korábbi európai művelődés nem ismerte ; az emberi ismeretek területét a „végtelenségig" kiterjesztő természettudomány viszont azzal a boldog érzéssel veszi birtokába, hogy az értelem az ismeretlen világrészek, növények és állatok után most már az a mindenséget is képes meghódítani. 14 S bár a végtelenség a kor tudományában intellektuális fogalom, a ráció meggyarapodott birodalma, hamarosan emocionális tartalommal telítődik. Egyébként bármelyik formájában szorosan érintkezik a korlátok zártságát széttörni akaró felvilágosult szabadságeszmével s az emberiségnek a jövő végtelensége felé történő haladásába vetett hittel is. Az ember erős lett és szabad. Ismerünk olyan felfogást, hogy a „szabadság"-ot a felvilágosodás találta fel, 15 annyi mindenesetre kétségtelen, hogy modern értelmezése, különösen a fogalom politikai tartalmát tekintve, valóban ekkortájt születik meg, mert bármilyen hosszú előtörténete is van, a tizennyolcadik század filozófusai kezdték megszabadítani teológiai vagy általában metafizikai értelmezésétől. Míg a barokk és a klasszikus állambölcseletet, s különösen a nekik megfelelő köztudatot általában még az a pesszimista hit hatja át, hogy az Isten kegyelméből való uralkodók hatalma alá rendelt ember politikai szabadsága itt, a földön nem valósítható meg, a tizennyolcadik század folyamán kidolgozott új politikai, jogi és erkölcsi koncepciók, belső ellentmondásaik mellett is, a transzcendens igényeket és a feudális megkötöttségeket széttörni akaró szabad ember lehetőségeit keresik. Amikor Rousseau azt ielenti ki, hogy az ember mindenütt szabadnak született és mégis mindenütt ,z MORNET, DANIEL: Les Origines intellectuelles de la Révolution Française. Paris 1933. 13 Az idézett magyar szöveg GYERGYAI ALBERT : A francia felvilágosodás c. kötetének 151. lapjáról. Bp. 1954. 14 Vö. MAHNKE, DIETRICH: Unendliche Sphäre und Allmittelpunkt. Halle 1937. Niemeyer. — STINGLHAMBER, LOUIS : Le sentiment de l'infini dans la poésie moderne. Bidl. de V Association Guillaume Budé. 1956. 1. 15 STAROBINSKI: id. mű.
