Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
vasba van verve, nemcsak az előtte járók sokszor megfogalmazott felismerését summázza: egyben már azt a meggyőződését is kifejezi, hogy az ember képes lerázni rabigáit. A magyar olvasó jól tudja, hogy a beteljesedést ígérő francia forradalom látványától fellelkesült Batsányi verse ugyanebből a hitből táplálkozik (sőt talán frazeológiájában is rousseau-i inspirációra vezethető vissza). A felvilágosodás a szabadság fogalmának leginkább két, egymással szorosan összefüggő és egyidejű szándékot hordozó jelentését szereti hangsúlyozni. Az egyik az alapvető emberi jogok közé sorolt politikai szabadságnak s véle az egyenlőség, testvériség birodalmának nagy illúziója, a másik az individuális szabadságnak az a renaissance óta egyre erősbödő követelése, amely az emberi személyiség lehető legteljesebb kibontakoztatására, a konvenciókat megvető, szabad, független életvezetésre törekszik. A felvilágosodás nagy írói, élükön Voltaire, Diderot és különösen Rousseau személyével, ezt a kétfajta szabadságigényt általában szerették összekapcsolni. Ugyanakkor sokat vívódtak a velük kapcsolatos bonyolult filozófiai, jogi és erkölcsi problémákon, különösen azon, hogy az autonóm ember anarchiára hajlamos szabadságvágya vajon hogyan elégíthető ki a társadalom, a közjó sérelme nélkül ? A felvilágosodás szabadságfilozófiájának számos, nemegyszer egymásnak ellentmondó változatát (bonyolult történetüket ebben az összefüggésben fel sem vázolhatjuk) 16 épp ez, az egyéni jót és a közjót összekapcsolni akaró kettősség választja el a korabeli arisztokrácia egoista, ha tetszik, rokokó szabadosságától. Ez utóbbi az ellenkező látszat ellenére is statikus jellegxí : a Don Juan vagy a Casanova alakjában inkarnálódott szabad kalandok rokokó igénye mindig csak a pillanat futó gyönyöreire irányul s hiányzik belőle a polgár magabiztos, előretörő nemcsak a szerelemben hódítani akaró szabadságvágyának a haladás eszméjével karöltve ható s azzal gyakorta csaknem egybeolvadó, sokiránjai dinamikája, amely kíméletlenül akarja szétrombolni az előtte tornyosuló akadályokat. A felvilágosodásnak a szabadságról való elképzelése egymástól alig szétválasztható emberi megnyilatkozásokat, így filozófiai eszméket, politikai programokat, érzelmi magatartásokat, sőt gyakorlati tevékenységeket hordoz magában és közvetlenül vagy közvetett úton a kor esztétikai nézeteit, s velük együtt alkotó módszereit és stílusát is alakítja; nem kis mértékben az ő jegyében kezdik széttörni az ars poeticák hagyományos szabályait s tőle lángol fel, amint a mi Csokonaink is szépen megfogalmazta, az ihletett költészet poétái tüze: Mit ér, mit ér a rabságban Kínlódni sok gazdagságban ? Mit ér minden, ha köteled Békos lábadon viseled ? Ha kínos szolgabot vér, Úgy a pompa, a nemes vér S a rang mit ér ? Minden vágy a szabadságra, Kevés a pénzre s országra; Több vágy szabadon pihenni, Mint pénzt közt gazdag rab lenni ; Kivált egy poétái tüzesség Csak ettől ég! (A szabadsághoz) Az ő nevében követelik továbbá a gondolatok és az érzelmek korlátainak szét16 GUSDORF, GEORGES: Signification humaine de la liberté. Paris 1962.
