Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus

Működése során hol a természet, hol a szabadság, hol a haladás és még néhány hasonló fogalom szinonimája lesz, vagy legalábbis közel kerül hozzájuk, bármilyen néven is jelenjék meg azonban, elsősorban a gondolkodás és a művészi alkotás sajátos módszerét képviseli. Egyik legáltalánosabb, a felvilágosodás kultúrájában csaknem mindenütt jelenlevő megnyilatkozását abban ismerhetjük fel, hogy az az élet szinte valamennyi jelenségére kiterjedő kritika kíméletlen eszközéül szolgál. A felvilágosodás korát valóban joggal nevezik az egyetemes kritika korának. Montesquieu perzsái olyan szenvedélyesen kérdeznek és bírálnak, mint Bessenyei Kirakadese csaknem száz esztendő múlva a felvilágosodás pislákoló, őszi tüzénél, kettejük között a szalonok elegáns dámái és kevésbé elegáns filozófusai, a természetes emberek serege, indiánok, kínaiak, törökök s vélük együtt még hortobágyi pásztorok is kérdeznek és teszik állandóan kérdésessé mindazt, amit addig megingathatatlan, biztos értéknek tekintettek. Kételkedésük és bírálatok a barokkklasszikus világ egyetlen mítoszát sem hagyta érintetlenül s nemcsak az elmúlt századok szakrális világképét és a benne gyökerező feudális hősnek a klasszikus tragédiákból is jól ismert gáláns életeszményeit, így a lovagi dicsőséget és becsületet s véle együtt a fenkölt szerelem hagyományait zúzták szét. Bírálatuk mindezek esztétikai ábrázolására s véle együtt a klasszicizmus egész értékrendszerére kiterjedt, sőt hovatovább a hétköznapi élet embereinek nem filozófusi tudatossággal átélt vagy megfogalmazott gondolatai, érzelmei és akarati megnyilatkozásainak laicizálódási folyamatát is elősegítette. Az egyetemes kritika legtöbbször a rációval azonosított Természet nevében történik. A Természet világa, vagy a józan okosság, olvashatjuk Bessenyei György egyik munkájának címlapján; ez az ész világosságának egyik forrása, s mint ilyen a legfőbb bölcsességek közül való : a természeti vallás híveinél, akik szenvedélyesen kérdezik, mire jók a hagyományos egyházak, rítusok és papok, amikor Istent csak a természet világosságánál lehet megismerni, már-már magával a Teremtővel azonosul, ateisták szemében pedig a világ urának helyét foglalja el. De a természet nevében bírálnak és javasolnak a természetjog, a természetes erkölcs vagy nevelés hívei is, tudós szavakkal vagy lírai kitárulásokkal hirdetve: aki meghallgatja a természet szavát, az többé sohasem tévedhet. A felvilágosult rációhoz hasonló nem klasszikus nyugalmat, hanem nyugtalan mozgást hordozó dinamikus fogalom, egyszerre filozófiai műszó, módszer és érzelmi magatartás, önmagának is gyakran ellentmondó, szinte minden akkor felmerülő gondolatsor kapcsán elővehető varázsszó tehát, egy mítosztalan kor nagy mítosza, amelynek gazdag tartalmára még más összefüggésekben is vissza kell majd térnünk. Egyelőre csak a rációval együtt betöltött kritikai, ha nem épp romboló szerepét kellett hangsúlyoznunk. A rációnak azonban nemcsak bíráló, romboló, hanem építő jellege is van, egyik legfontosabb feladata, hogy behatoljon az empirikusan megismert jelenségek bonyolult láncolatába és megvilágosítsa azokat, nem a jelenségeket megelőző, a priori alkalmazható szabályok rendszere vagy összessége, tehát, hanem a természet nagy igazságainak addig elrejtett törvényeinek felfedezője és elrendezője, nem hideg, száraz mechanizmus, hanem; vitális funkciója is van : a ráció világosítja fel az emberiséget, ezzel a tulaj donságávaT igazolj a sokirányú törekvéseit. E felfogás szerint az ész a haladás és a szabadság gyakran egyet jelentenek, a két utóbbi a természettel együtt nemegyszer a mozgásban levő tevékenységét kifejtő rációval azonosul s ezért amikor a felvilágosodás írói, filozófusai, művészei arra hivatkoznak, hogy alkotó módszerüket a szabadság, a haladás, vagy a természet jegyében alakították ki, valójában az előbbiekben jellemzett rációról beszélnek. A felvilágosult ráció épp ezért mindig több mint puszta technika, vagyis a tételek, a témák, az eszmék világos elem-