Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)
Baróti Dezső: Felvilágosodás és klasszicizmus
francia történetírás még a stílus iskolapéldáinak tekintett Corneille és Racine, illetve a körülöttük kivirágzott tragédiák klasszicitását is kezdi erős fenntartásokkal nézni, az említett müvek jó részét hol a barokkba olvasztva be, hol pedig lélektani elemzésekkel vonva kétségbe, nem indokolatlanul, klasszicitásukat. Mivel az a tétel, amely a felvilágosodás stílusát a klasszicizmussal hajlandó azonosítani, jórészt a klasszicizmus és a romanticizmus ellentétpárjában gondolkodó francia irodalomtörténet régi hagyományán alapul, talán elegendő lesz, ha kiindulásul egy nagyhatású szerző definíciója segítségével próbáljuk meg az olvasó emlékezetébe idézni, hogy általában miben szokták látni a Voltaire-, Montesquieu- és Diderot-korát megelőző évszázad második felére jellemző klasszikus magatartás lényegét. „A klasszikus kor az egyhelyben maradást, minden olyan változás elkerülését követeli meg, ami egy csodás egyensúly szétbomlásával járna. Veszélyeknek tartja a nyugtalan lelket ösztönző kiváncsiságot, veszélyeseknek és ostobáknak, hiszen az utazó, még ha a világ végéig fut el, sehol nem talál mást, mint amit magával vitt oda, vagyis a saját emberi sorsát. És még ha mást találna, akkor csak szétdarabolná lelkét. Inkább koncentrálnia kell azt, hogy az örökkévaló problémák felé irányíthassa, mert ezeket nem oldhatja meg, ha szétszórja magát. Seneca azt mondta neki: egy jól szabályzott lélek első ismertetője az, hogy képes saját magánál megállni és megmaradni; Pascal azt fedezte fel, hogy az emberek minden baja abból az egyetlen dologból származik, hogy nem képesek nyugodtan megmaradni egy szobában. A klasszikus szellem szereti a stabilitást, sőt azt akarja, hogy maga legyen a stabilitás ... Az életben rend uralkodik, miért kellene kívül helyezkedni, kitűnőnek felismert zárt rendszerén, és olyan kísérleteket megpróbálni, amelyek mindent kérdéssé tehetnének ? Félnek a tértől, mert az meglepetéseket tartalmaz és szeretnék, ha ez lehetséges lenne, megállítani az időt. Versailles-ban a látogatónak az a benyomása, hogy a vizek soha sem folynak el, mindig újra befogadják, újra az ég felé való törésre kényszerítik, mintha örökké szolgálatukban akarnák tartani." 5 E klasszikusnak nevezhető magatartás társadalmi gyökereit is sok oldalról megvilágították már. Általánosan elfogadottnak tekinthető az a felfogás, amely az abszolút monarchia társadalmának az egyes írói vagy művészi személyiségek, illetve az egyes történeti pillanatok szerint változó, végső fokon azonban mégis közös nevezőre hozható világképének kifejeződését látja benne. Az „egy király, egy törvény, egy vallás" elvét hangsúlyozó francia XVII. század az irodalom, a művészetek, sőt a tudományok eszmevilágának és formájának egységét követelte meg s azt pedig már a XVIII. század folyamán is kezdték felismerni, hogy a klasszicizmus törvényhozói, amikor Boileau-val az élükön „a természet" és a „ráció" követésére oktatnak, ezeket a fogalmakat valójában az abszolút monarchiának az egyensúlyi helyzet stabilizálására törekvő eszmevilágából vonták el. 6 Az abszolút monarchia elmélyülő válsága idején kibontakozó, s magát a régi renddel egyre jobban és egyre erősebben szembehelyező felvilágosodás viszont állandóan a változásról, újulásról, erjedésről, haladásról beszél (valamennyi kifejezés a tizennyolcadik század szótárából való), s ezek a fogalmak csaknem mindenben ellentétei az előbb felvázolt klasszikus magatartásnak. Nem az állandó rendet, az egy helyben maradást, a stabilitást, hanem a klasszikus szerzők által hol tragikusnak, hol veszélyesnek, hol egyenesen ostobaságnak tartott nyugtalanságot, az új lehetőségek állandó keresését valósítja meg, s ezzel egy olyan, az élet szinte minden 5 HAZARD, PAUL: La crise de la conscience européenne. T. XI. 3—4. 1. Paris 1935. 6 CASSIRER, ERNST: La Philosophie des Lumières. Paris 1966. 286. 1.
