Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Balkányi Enikő: Irodalmi kiállítások vándorúton

felszínesebben reagál hasonló hatásokra, mint az a vidéki, tanyai lakos, aki a számára ilyen formában nagyon ritkán odakínált szellemi öröm forrásából a hosszú úton megszomjazott vándor mohóságával kíván meríteni. Hányszor volt alkalmunk tapasztalni az egyszerű falusi nép spontán érdeklődését, meglepően élénk izgatottságát egy-egy írói emlékház berendezése, kiállításának felújítása során! Egymásnak adták a kilincset öregek, fiatalok; nem fogytak ki a kérdésekből, s nem győzték a hallottakat, látottakat saját élményeikkel, ismereteikkel társítani ! Ezt a nemes kíváncsiságot ki kell elégíteni ; az ismeretgyarapításnak ezt a szép és könnyű, szinte játékos útját járni kell! Ezzel az eszközzel a mélyen rejtőző, szendergő igényt, a még ismeretlen jó és szép iránt még fel nem ébredt vágyat életre lehet és kell is kelteni! Az irodalomhoz, a könyvhöz —• az esetleg nem könnyen érthető és csak bizonyos szellemi erőfeszítés révén örömöt termő —, költészethez a kiállításon, a sok képet, sok színt kínálgató s csak egyszerű szemlélődést, néhány sor elolvasását igénylő kiállításon keresztül vezet az út. S hogy ragadjuk meg a napi gondokba, nehéz munkába merült ember sok más irányban lekötött szellemét ? S hogy tudjuk érdeklődését nemzeti múltunk értékei, irodalmunk nagyjainak fényes cselekedetei felé irányítani ? Hogy tudjuk ifjúságunkat a nemes, tiszta eszmények, a közügy iránti áldozatkészség útján tovább vezetni, ha nem irodalmunk legjobbjainak példájával ? Azzal, hogy az ő életművük legjavát, legmegragadóbb tartalmát ragyogtatjuk fel az egyszerű kisember, az ifjúság, a napjait nehéz munkában töltő dolgozó tömeg előtt. Az Irodalmi Múzeumnak e cél szolgálatában kell fokozódó erőfeszítéseket tennie. A jövőben nagyobb számú és a tapasztalatok alapján a célnak egyre jobban megfelelő vándorkiállításokat kell készítenie. És magunk megismertetésére országhatárainkon túlra is küldenünk kell vándorkiállításokat. — Eddigi próbálkozásaink nagy költőink, íróink életművének megismertetésére vándorkiállítások útján — itthon és külföldön is jártak bizonyos eredményekkel. Ezeket az eredményeket azonban sokoldalúan tovább kell fejlesztenünk. Jelen tanulmány keretében megkíséreljük összegezni az Irodalmi Múzeumnak ez irányú tevékenysége során szerzett tapasztalatait. Továbbá rámutatunk a vándorkiállítások rendezésének néhány speciális módszertani és szervezési problémájára s keresni próbáljuk megoldásuk útját-módját. A vándorkiállítások tágabb értelemben vett céljuk tekintetében, lényegileg nem különböznek az egy helyen történő bemutatásra szánt állandó, illetve időszaki irodalmi kiállításoktól. S mégis, a kiállítás tervezőjének, szerkesztőjének a vándoroltatás feladatára koncentrálva figyelmét, anyagát másképpen kell megválogatnia, megszerkesztenie és kiállítássá formálnia. Az alapvető elv, amelyet az anyaggyűjtés, a szerkesztés és a kivitelezés minden fázisában szem előtt kell tartania : a vándorkiállítás elsőrendűen népművelő, ismeretterjesztő jellege. Ezért különös figyelemmel kell lennie az irodalmi kiállításokon egyébként is — de nem ilyen súllyal — szereplő főszempontra, a lényeg megjelenítésére, a sűrítésre, tömörítésre és a fő mondanivaló szemléletes, megragadó láttatására. Az irodalmi kiállítás közvetítéssel, áttételekkel dolgozik. Az írott szó, az irodalom maga, amely a kiállítás egyedüli tárgya, nem alkothatja a kiállítás egyedüli látványát. A rendezőnek az irodalom mondanivalója érzékeltetésének, közvetítésének módját kell — s jelen esetben különös tekintettel a látogatóközönség műveltségi szintjére — úgy megválasztania, hogy az ne csak kifejezze, ábrázolja, érzékeltesse