Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Balkányi Enikő: Irodalmi kiállítások vándorúton

az írott szó tartalmát, hanem a nézőt a betűhöz, az irodalmi alkotás lényegéhez, közvetlen mondanivalójához vonzza is. Elsősorban tehát az ábrázolt írói életmű és pálya, történelmi kor, társadalmi valóság stb. leglényegesebb csomópontjait kell rendkívüli világossággal leszögeznie, s ezt az eszmei tartalmat kell képszerűén, a szem számára is vonzó, érdekkeltő módon megjelenítenie. Ez az alapvető feladat, amely a vándorkiállítások esetében különösen erős hangsúlyt kap, határozza meg a szerkesztő összes további tennivalóit. S itt mindjárt találkozik a vándorkiállítás alkotója egy, a helyben maradó kiállításoknál nem jelentkező nehézséggel. A vándorkiállítás anyaga kizárólag a tablókon megjeleníthető dokumentumokra szorítkozhat. Az irodalmi kiállításnak egyébként széleskörű lehetősége nyílik egy, vagy több helyiség falain, az előttük és a terem más részeiben elhelyezett tárlókban kiegészítő tárgyi anyag változatos, esztétikus elrendezésére. A bemutatandó témához szinte kivétel nélkül minden esetben kapcsolni tud a rendező eredeti képzőművészeti alkotásokat, a költő hagyatékában fennmaradt emléktárgyakat, bútorokat, az író korára, társadalmi viszonyaira jellemző műtárgyakat, használati eszközöket s így mondanivalóját sokkal színesebben, érdekkeltőbben képes a néző elé tárni. A vándorkiállításnak szigorúan két dimenzión belül maradva képekkel, fényképekkel (esetleg színezett fotókkal) és legfeljebb mértéktartóan alkalmazott grafikai megoldásokkal lehet csak operálnia, s a látvány érdekességét, vonzó, újszerű vonásait csak a síkformák adta lehetőségeken belül teremtheti meg. Ezért különös gonddal kell fordulnia az egyes kiállítási egységek szerkezetének egyszerű, világos felépítésére s olyan látvány kialakítására, amely az előbb felsorolt látványos tárgyi anyag hiánya ellenére is meg tudja ragadni és tartósan le tudja bilincselni a néző figyelmét. Eddig készült vándorkiállításaink e cél szolgálatában lényegileg párhuzamosan fejlődtek helyben maradó kiállításainkkal a nagyszámú és többnyire kis méretű dokumentum felsorakoztatásának módszerétől a kevesebb, de méreteiben nagyobb, a lényeget tömörebben kifejező kép bemutatásának igénye felé. Ezen az úton a már 1953-ban készült 10 tablós Petőfi-vándorkiállításnak sikerült szerencsés középarányt találnia a túl sok és a túl kevés között. A Petőfi életmű lényegét összefoglaló tíz téma tartalma az egyszerű nézőben is érdeklődést ébresztő, változatos formában jelent meg; sikerült a kellemes középutat megteremteni az irodalmi mondanivaló írott formában és képekben történő megjelenítése között s e mellett az esztétikum követelményeit is kielégítő finom, stílusos díszítőelemeket is alkalmazott. Ennek a kiállításnak a felépítésétől a napjainkban útra kelő Arany-vándorkiállítás 12 tablójának megszerkesztéséig mintegy tucatnyi irodalmi dokumentumkompozíció került ki a múzeum falai közül. Ezeknek különféle szerkesztési megoldásai tanúskodnak arról a nemes küzdelemről, amelyet a magas rendű és sokszor bonyolult szellemi tartalomnak valósághű és közérthető megjelenítéséért folytatunk. A fejlődés útja — mint említettük — nagy központi kiállításainkhoz hasonlóan a nagymennyiségű apró, részleteket is feltáró s emiatt összhatásukban kevésbé szembeötlő dokumentumokból épített szerkezettől a kevesebbel többet mondó és mélyebben ható, nagyobb méretű látvány kialakítása felé halad. Az átlagnézőt jól megválasztott és szépen „feltálalt ' kevesebbel jobban meg tudjuk ragadni, mint a szorgalmasan összehordott, mindent elmondani hivatott s a vándorkiállítás esetében különösen kis helyre összezsúfolt látnivalóval. Az érdeklődés felkeltésére minden bizonnyal alkalmasabb a tablón elhelyezett egy-két nagyobb méretű dokumentum, esetleg az egész tabló hátterét alkotó egy nagy fotó, amely tartalmával mintegj' összesíti, szublimáltán sűríti az egység fő mondanivalóját, mint ugyanannak a tar-