Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Balkányi Enikő: Irodalmi kiállítások vándorúton

volt a kisváros egész ifjúságát, értelmiségét, a helybeli és az ünnepségekre az országminden részéből odasereglett érdeklődők sokaságát magával ragadó gazdag program. Az elhangzott irodalomtörténeti előadások, viták, a szép műsorral ékesített koszorúzás! aktusok az újonnan felállított szobornál és a temetőben a Linzből hazahozott hamvaknál, majd az esti díszelőadás a zsúfolásig megtelt kultíirházban, a tiszteletadás megindító szertartása az erre az alkalomra szépen felújított Emlékszobában és a külföldi és hazai gyűjteményekből származó Batsányi-portrésorozatot és életművet bemutató dokumentumkiállítás megnyitása megannyi jelentős forrásává lett az értelmi és érzelmi energiák mozgósításának. S e sokoldalú hatások mobilizáló erejét még fokozni, illetve szélesebb körben érvényesíteni lehetett volna, ha az itt utolsónak említett emlékkiállítást technikailag úgy szerkesztették volna meg, hogy az ünnepségsorozat lezajlása után a szép és gazdag ismeretanyagot feltáró tíz tablót útnak indíthatják a környéken, a Balaton sűrű lakosságú falvaiban és üdülőhelyein, majd a Dunántúl kisebb városaiban s később esetleg más országrészekbe is eljuttatják. Az ünnepi program végül is néhány nap alatt véget ér, a résztvevő — és országos viszonylatban szélesnek semmiképpen nem nevezhető — ünneplő tömeg élményekkel megrakodva távozik, a lakóhelyéhez kötött, valóban széles dolgozó réteg pedig csak közvetve, a sajtó, a rádió, esetleg a televízió útján értesül az évforduló eseményeinek egy-egy mozzanatáról. Elő kell tehát segíteni azt, hogy a távoleső helységek lakói is részesüljenek az előbbiekben elmondottakhoz hasonló közvetlen élményben, és kerüljenek személyes, kapcsolatba az ünnepelt költő munkásságával. E célt az Irodalmi Múzeum eszközei közül talán a leghatásosabb módon a vándorkiállítások szolgálják. — A vándorkiállítást el kell vinni elsősorban abba a helyiségbe, ahol a jubileumi megemlékezés legfontosabb aktusai végbemennek — ezzel is fokozandó a benyomások sokféleségét. Innen pedig el kell vinni az érdekelt tájnak azokra a távolabb eső részeire is, amelyek lakói számára csupán e kiállítás mondja el az ő sajátos nyelvén, amit az ünnepségek résztvevői sok más úton-módon vehettek tudomásul. De éppen azért, mivel ezeken a helyeken a kiállítás az egyetlen közvetlen élmény, amely az évfordulóhoz kapcsolódik, hasonlíthatatlanul nagyobb a jelentősége és hatása is. A hagyományok ápolásához e vándorkiállítások tehát sokkal több ember körében és maradandóbb hatással járulhatnak hozzá. — A vándorkiállításnak azután a későbbiekben el kell jutnia más országrészekbe is — ide éppen azért, mert az ünnepelt költő szűkebb hazájától távol esnek —, hogy az évforduló kapcsán ott is megtudjon a lakosság valami többet, valami újat és mást a költőről, akiről az iskolában a tankönyv talán csak néhány mondatnyit, vagy egy-két lapnyit árult el. Az irodalmi kiállítás vándorútján nemes ízelítőt nyújt az eszmények világából az egyszerű emberek tízezreinek. Azoknak a tízezreknek, amelyek a költészet és a művészet ajándékaiból csak könyvek és gépek közvetítésével részesednek. S éppen azért, mert a műalkotások világába csak nagyon ritkán van alkalmuk közvetlenül bepillantani, sokkal szomjasabban várják és hálásabban fogadják a kiállítás kínálta élményt. A fővárosban, vagy a vidék nagyobb városaiban élő ember fel sem tudja mérni azt az örömöt, azt a szenzációt, amit egy ilyenfajta látvány — egy gondosan, világosan megszerkesztett, szépen kivitelezett, a szemre és az értelemre egyaránt ható tablósor — egy kis falu kultúrházában, művelődési otthonában, termelőszövetkezeti klubhelyiségében, vagy akár egy iskolai folyosón felállítva felidéz. A magasrendű szellemi kedvtelések, színielőadások, tárlatok, irodalmi estek, hangversenyek közt válogató nagyvárosi ember sokkal kevesebb figyelmet szentel ezeknek és érzelmileg