Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Lengyel Dénes: Arany János és a magyar naív eposz

Mely a pók fonalát százszor megfonatja; Noha füstbe százszor menjen áldozatja; S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad : „Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" Arany az elbeszélő hangot sem találja. Toldijának legfőbb érdeme a jelenidejű előadás, a közvetlen megjelenítés. Ezzel szemben a Csaba királyfi cselekménye hoszszú történeti elbeszélésekből bontakozik ki. A költő el akarja kerülni a klasszikus eposzok előadásmódját, de azt is érzi, hogy a népies hang nem alkalmas nagy csaták ábrázolására. Ezért elbeszélteti Attila hadjáratait, amelyek ebben a formában nem olyan szemléletesek, mint eposzi előadásban. De az elnyomatás korában nemcsak azért fordul a múlthoz a költő, hogy ott vigasztalást találjon, hanem azért is, hogy a jelent leleplezze. Arany kitűnően ábrázolja a provokációt, amely az elnyomatás korában oly sok magyar embert juttatott börtönbe. Ez a többszáz éves provokáció szinte halhatatlannak látszik: az öreg Detre ravasz szavával Walamir gót királyt valósággal „befonja". Azt mondja Attiláról: Verje bár valaki az eget fejével, Sohase feledje, hogy a földön lépdel. De amikor Walamir lépre megy, és a hun király „jármát" említi, amely a napnyugati népeket nyomja, akkor már Detre fordít egyet a köpönyegen : Most hallom ezeket ! Nem jó, ha az ember olyasmit feszeget, Aminek későbben urát adni nehéz, Mert bizony feje is könnyen utána vész. A Csaba királyfi legérdekesebb szakasza a hatodik ének, amelyben Arany elbeszéli a hunok harcát a rómaiak és szövetségeseik ellen, majd ugyanezt Ilábor éneke címmel „ősi ének" formájában ismét előadja. Az olvasó jól ismeri ezt az ősi éneket, mert Arany művei között Keveháza címmel szerepel. Már a Toldi estéjében találunk beillesztett énekeket, és nagy jelentősége van a Toldi szerelmében a Zács Kláráról szóló balladának is. Arany nemcsak színesíti, hanem hitelesíti is elbeszélő költeményeit. Mondák híján maga teremt olyan balladákat, kiseposzokat és hősdalokat, amelyek sokrétűen gazdagítják epikai költészetét. A Keveháza beillesztésével azt az illúziót kelti, mintha valóban „ősi ének"-ről lenne szó. Ilyen módon saját verséhez önmaga adja az epikai hitelt. A Keveháza a népiesnek és a klasszikusnak sajátságos, művészi ötvözete. Ha népiesnek fogjuk fel, akkor helynév magyarázó mondának tekinthetjük. Rámutathatunk a kompozíció népiességére : három csatát ír le a költő egyre fokozódó intenzitással. A verselés tekintetében a két ütemű sorok (4—4) hangsúlyos mértéke szerint ütemezhetjük. Népies az objurgatio is, ahogy erre már rámutattunk. A nyelv ugyancsak gazdag tősgyökeres kifejezésekben. De megtaláljuk a Keveházában az epika klasszikus kifejező eszközeit is. Az első versszak anticipatiójában a költő megjósolja a véres háborút, ahogy az Iliászban újra meg újra megjósolják Trója bukását. A költői kérdések, a retardációk és a csataképek mind a klasszikus eposzi hagyományhoz tartoznak. A verset jambikusnak is tekinthetjük, mert Arany maga hívta fel erre a figyelmet. Éppen az bizonyítja Arany költészetének gazdagságát, hogy ebben a kiseposzban a magyar nemzeti és a klasszikus hagyományt egyesítette és a kettőből remekművet alkotott.