Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 7 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1968)

Lengyel Dénes: Arany János és a magyar naív eposz

közös hazát ; megtanítanám a népet, miképp szeresse a hont, melyért eldőde vére folyt. Mert bizony nem a mai nemesség vére volt az, mely visszaszerezte Etele birodalmát: az a vér részint a csatatéren folyt el, részint a magvetők igénytelen gubája alatt rejlik . . ." Arany arra is gondol, hogy a népies eposz megírására Petőfinek több joga van, mint neki. Igazi elismeréssel és barátsággal kínálja fel ezt a nagyszerű feladatot. Ennek nagyszerűségét abban látja, hogy a nép magáénak fogadná el a hőskölteményt, mint a népies költők múdalait: » Egy ily eposzt, remélem, vérré tanulna a nép, s buzgóbban énekelné azt, mint az olasz matróz Gerusalemme liberatáját ; a nemesi rend (talán) elszégyelné magát, átvenné a néptől, mint most a népdalokat, s lenne a költészet nemcsak az „írástudók és farizeusok", hanem a nemzet költészete. « Arany lelkivilágában a tervezés és az elkötelezettség egyet jelent. Mihelyt közölte tervét, mindjárt feladatnak is érzi a teljesítést, és ennek terhét Petőfi kedves figyelmeztetései, majd mások buzdításai egyre inkább megnövelik. „A tehetség kötelez" elve alapján Petőfi ilyen szavakkal követeli a Toldi trilógia befejezését :

5 „Legelőször is kapj bele ismét a Toldiba, ha már a fejét és a lábát megcsináltad, kötelességed a derekát is megcsinálni, különben vétkezel isten és ember ellen. Annak meg kell lenni, ha háromszor halsz is bele." Petőfit később az udvarias Toldy Terenc, majd a szolgálatkész Gyulai Pál váltja fel, de mindnyájan arra figyelmeztetik, hogy a kimondott szó kötelez. Es ez a figyelmeztetés olyan sarkantyú, amely vérig sebzi a nemes paripát. Arany a homéroszi hagyományt kívánja folytatni. A honfoglalás eposzát hősdalok és népmondák művészi megszerkesztésével szándékozik megírni. Jól látja, hogy a hazai népköltészetből kell kiindulnia, mert a római út nem járható. Bár elismeri Vergilius művének költőiséget, nyelvének szépségét, mégsem őt követi, hanem a népköltészetből kiemelkedő Homéroszt. Arany pályakezdése sokban emlékeztet Petőfi epikai költészetének nyitányára. Petőfi a nemesi epikát gúnyolja ki A helység kalapácsában, és Arany csaknem ugyanezt teszi Az elveszett alkotmány megírásával. A két komikus eposz között sok különbség is mutatkozik, kutatásunk szempontjából azonban csak az jelentős, ami a népeposz tervével összefügg. Az elveszett alkotmány írásakor a költő valószínűleg nem gondolt még honfoglaláskori eposz alkotására, de már foglalkoztatta a gondolat, vajon lehet-e népies hőskölteményt írni ? Ez szorosan összefügg azzal a kérdéssel is, hogy Homéroszt vagy Vergiliust kell-e utánoznia a XIX. századi költőnek. Arany szívvel-lélekkel Homérosz mellé szegődik, akinek nemcsak eredetiségét becsüli sokra, hanem eposzi machinájának természetességét is. Az eposzi machinât lépten-nyomon nevetségessé teszi Az elveszett alkotmányban, mert úgy látja, hogy ami Homérosznál egyszeri és természetes volt, az követőinél gépies és mesterkélt utánzássá süllyedt. Arany magáévá teszi Erdélyi felfogását, aki többek között ezt írja a római irodalomról:

6 „ . . . bármennyire fölségesek is Virgil és Horác versei, mert a római poézis csak utánzása volt a görögnek, és semmi új világnézletet nem hoza magával, s nem gazdagítá képzelődésünket, ha egyszer a görögöt ismerők. És így a római költészet csak terjedése, tovább plántálása volt a görögöknek, nem pedig annak emelése, s ezért van aztán, hogy nem tesz számot a világköltészetben." Arany határozottan különbséget tesz Homérosz és Vergilius költeménye között. 5 A. J. levelezése író-barátaival, I. 140.1. 6 ERDÉLYI JÁNOS: (id. mű.) 180. 1.