Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai
És az a leány, akinek tündéri alakját ebben a „tűnt idők nyomában" történő kesernyés, groteszk utazásban felidézi, talán a legszebb azok közül, akik valaha is megragadták fantáziáját: „Tomiris ifjú szépséggel, kellemetességgel és minden örömet érző tűzzel állott az élők között, hol a vénséget és sápadt tudományt gúnyolni, nevetni láttatott, mivel okoskodása csupa gyönyörűség és érzése édesség volt. Nem okoskodással csinálta nyönyörűségét, hanem okoskodása állott csupa gyönyörűségből — ez az a boldogság, melyet mihent csinálnod kell, kívül vagy rajta." (408) Ez a „puszta gyönyörűségből álló okosság", a szép test és szép lélek harmóniájának felvilágosult eszményképét testesíti meg. A világosság századának gyermekét, ez alkalommal a pszichológust, a szív anatómusát halljuk akkor is, amikor Tarimenes ébredő szerelmét analizálja. Bessenyei egyébként is kitűnő pszichológus, olyannyira, hogy ha egyszer ebből a szempontból vizsgálnánk végig életművét, alighanem épp a felvilágosodás idején érlelődni kezdő lélektani gondolkozás jelentős hazai ősét ismerhetnénk fel benne. Az, ahogy Tarimenes fellobbanó szerelmét bemutatja, mindenesetre nemcsak szép, hanem akár pszichológiai leírásnak is hiteles elemzés: „Tomirist a természet Tariménesnek elméjére fejti és szívébe önti. Az egész teremtésnek formája, fejében, Tomiris képévé változik ; szíve hangot kap és minden dobbanásával ezt mondja: Tomiris, Tomiris. A megáradt érzésnek sebes ostroma elméjét elkapván, magával együtt úgy vitte, mint a magas bércnek oldalán alárohanó fellegszakadás a falevelet. Emberség, szeretet, tisztelet, hívség, igaz vallástétel, elmésség, édes öröm, kétség, fájdalom, félelem, reménység, bánat, kedv, sat. fogják körül az ifiúnak szívét, elméjét, melynélfogva rémülésbe jön, hogy micsoda módon lehet az ember egyedülvalóságában annyiadmagával. Gondolatja, mint az örök időnek kiterjedése, annyinak látszik, szívének érzései pedig az özönvíznél nagyobb áradást mutatnak. Hogy mehetett — mond magában — kicsiny valóságom ily véghetetlen széles kiterjedésre?" (408) A leánynak szinte már vallásos rajongás, laikus kicsengésű misztikus elragadottságféle jegyében való szemlélete, az egyedül a kedves személyét középpontba helyező, mellőle bármi mást kiküszöbölő koncentráltság, minden szépnek egy személybe való belesummázása — ez mind-mind a szenvedélyes szerelem olyan alaphelyzetei közé tartozik, amelyekről még a tudományos elemzés is rendszerint csak dadogva tud beszélni. Bessenyei viszont minden lényegeset elmond róla, amit csak lehet. Tudja azt is, hogy ilyenkor az ember egész lénye kavarogva mozdul meg, ellentétes érzések, öröm, fájdalom küszködnek benne, és hogy a szeretett lény ilyenkor a természet sejtelemszerű inkarnációja gyanánt jelenik meg (ismeretes, hogy a szerelmi líra egész jelképrendszere is valami ilyesmit bizonyít). Az ősi élmény tudatosításában viszont már nyilvánvalóan a felvilágosodás egész természetkoncepciója segítette, hiszen ez utóbbi a szerelmét nem kismértékben a természet törvényei jegyében magasztosítja fel. A „véghetetlen széles kitérjedés"-nek, modernebb szóval a végtelenségnek az az érzése, amelybe az elemzés beletorkollik, illetve ennek többé-kevésbé tudatos felismerése szintén a felvilágosodás nagy vívmányai közé tartozik. Az antik világból is, a korábbi európai művelődésből is csaknem egészen hiányzik, a felvilágosult gondolkodóknál viszont nemegyszer egyenesen a vallásos érzés nyomába lépő, már-már kozmikus kitárulás formájában jelenik meg. 30 A magyar 30 A végtelenség fogalmának történetéhez: Vö. : DIETRICH MAHNKE Undenliche Sphäre und Allmittelpunkt, Halle, 1937.: LOUIS STINGLHAMBER: Le sentiment de l'infini dans la poésie moderne, Bull, de VAssociation Ouilloume Bvdé. 1956. 1.; GEORGES POULET: Les métamorphoses du cercle, Paris, 1961.
