Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

irodalomban alighanem épp Bessenyei „Bihari remeté"-jének egy szép paszszusában találkozunk a modern végtelenérzés első nyomaival — nem véletlenül vette észre tehát épp ő azt az egyébként tapasztalati tényt, hogy végtelenség érzése gyakran együttjár a szerelmes elragadottság állapotával. Ki volt ez a Tomiris, aki Bessenyeivel még élete alkonyán is újra átélette az ifjúkori szerelem varázsát? Olyan elevenen jelenik meg előttünk, hogy lehetetlenség nem valamilyen valóságban megélt, hús-vér élményre gondolnunk. Akárkiről mintázta, bájos alakjába alighanem minden belesummázódott, amit Bessenyei a nőiesség varázsából átélt. És ha Tomiris mellé a „Galant levelek" és a „Filozófus" nőalakjait, az „Anyai oktatás" bűbájos Klarisszáját és Laiszt is odaképzeljük, mindenesetre kiderül, hogy képzeletét olyan sok szép nő népesítette be, amennyivel sem előtte, sem utána jóidéig nem találkozunk irodalmunkban. Ügyetlenül megszerkesztett, igazi bonyodalom nélküli „Filozófus"-a is valójában csak akkor kezd eleven élettel megtelni, ha szép női portrék, vagy ahogy akkor szokták volt mondani, karakterek sorozatának és az igazi szerelemről való meditációk sorozatának fogjuk fel. Különösen nőalakjait ragyogja be a „style des Lumières"-nek a „világosság stílusá"-nak derűs fénye. Még Szidalisz is „olyan szép mint a kiderült tavaszi nap; magas homloka a nemes erkölcsöknek méltóságát s királyi székét mutatja, szemeinek mélységébül okosság tetszik ki, melyeknek szemöldökeit a mosolygó természet gyenge ujjaival rántotta két részre ; felemelkedett mellének fejérsége minden kék erecskét megmutat, s a lehellések alatt csendesen dagadoz ; teste, dereka, válla, sugár termetének lehető tökéletességét mutatják, állásában olyan, mind a cédrus, járásában hasonlít a kevély szarvashoz; tekintetiben ifjúság, okosság, szelídség, nyájasság, mély gondolkodás, fájdalom, édesség egyszerre mutatják magokat, ifjú szépségének oly méltósága van, mint valamely magasra felnyúlt egyes ág tetején kinyílt rózsának, hol a kellemetes elevenségek gyenge piros és fejér színnel festik magokat s a levelekbe ütköző zefirusokat édes lengedezések közt csókolgatják." (161) Voltak e mintái ezeknek a gyengéd színekkel megrajzolt lány arcképeknek ? Bessenyei szerelmeiről szinte semmit sem tudunk. Adatok merültek fel egy-egy házassági tervéről, kortárs mendemondák szerint egy nála jóval idősebb aszszonyhoz Grassenéhez, Mária Terézia egyik udvarhölgyéhez fűzte gáláns viszony, aki egyébként valóban egyengette bécsi pályáját, mások M

elle Delphine, Nővérre ballettársulatának csillagával szeretik kapcsolatba hozni. Bár aligha lehetett valami közöttük, mégis azt hisszük, hogy Bessenyei múzsáját a legtalálóbban valóban ennek az ifjú táncosnőnek, de mindenképp egy fiatal leánynak gráciával teli vonásairól lehetne megmintázni. Az aránylag korán elnehezedett, betegeskedni kezdő férfi természetes vágyódása volt ez az ifjúság varázsa iránt? Vagy saját lelke világosságának, mondhatnánk így is „Animá"jának (tudjuk, hogy beszélgetett véle) egy egész nemzetet megifjítani akaró szépségét is belesummázta ezekbe a lányportrékba? A felvilágosodás, gondoljunk csak a Nagy Enciklopédia címlapjára, az evilági élet fényével, ragyogásával körülvett szép, fiatal nők alakjában szereti megszemélyesíteni magát. Bessenyei leány portréiról mindenesetre a szép test és a szép lélek harmóniája, a XVIII. század folyamán oly sokat emlegetett grácia kacag be az addig inkább komor hangulatú irodalmunkba. Pszichológiailag is árnyalt bájos portréi a külső és belső szépség ihletett anatómusának mutatják be. Tiszta, világos vonalvezetésük bizonyára sokat köszönhet az analitikus irodalmi portrék és