Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

tekintő színpadi fogásnak számító kontrasztját, ő ugyanis a természetes életöröm, sőt a testiség megszemélyesítője, ennek a jegyében próbálja helyrepofozni a filozófus gazdája majmolásától megholdkórosodott Lidászt, mond csípős igazságokat a körülötte szenvelgő, okoskodó szerelemféléről, és ennek a jegyében tesz pirulás nélküli, egészséges vallomást a szemérmes urai udvarlásaiban talán túlságosan is ellégiesített lényegről. ,,. . . Nem kívánok én magamnak olyan szerelmet, úgymond, melyben csak sóhajtással s szép beszéddel kell élni, oh! nékem sokkal más célom van" (139). Az állandóan ellankadással fenyegető cselekményt mozgató eleven, szókimondó Angyelika szintén ugyanezt a természetes erkölcsöt valósítja meg, legfeljebb szalonképesebben fejezi ki magát: Lilisz, a szeretet nem tudom mi dolog, Mely szívünkben édes fájdalmakkal forog? A természet ujja nyomta kebelünkbe E kedves tüzecskét, ő lobog vérünkbe. Ne kérdezzük soha, micsodás színe van ? Nyögjünk, panaszkodjunk, örüljünk jármában. . . (188) A puszta rációval megnem ragadható „nem tudom mi dolog" (franciára fordítva, esetleg csak visszafordítva: „je ne sais quoi") a szenvedélyes szerelmek szótárából való, Bessenyei ezt a régi fogalmat azonban már a természeti törvényekbe illeszti be, és épp annak a földi Amor Angyelikának a szájába adja, aki végül is összeboronálja a szerelem „nem tudom mi"-jétől, más szóval annak a puszta ráción túlmutató poézisétől vonakodó filozófus lelket. Poézis lengi át a dialógusokat is, helyenként talán gáláns, rokokó fordulatokkal színezve, mégis inkább Bessenyei felvilágosult szenzualizmusa keveredik bennük valamilyen valóságos vagy vágyálom erotikával. Az első játék második jelenésének egy részét idézzük: Szidalisz (mindig bágyadással). Kedves Bereniszem, honnan vezet a nyájas történet karjaim közé ? micsoda tündöklő öltözettel s ragyogó tekintettel érkezel! szemeidben a magával játszó szívnek édes megelégedése mosolyog: ifjú szép és szerencsés Berenisz, kinek az emberi társaság örömödet szülheti, mennyire különbözhetsz tőlem, ki csak magánosságomban szenyvédek. Berenisz. Kedves Szidaliszom, higy nékem s ne emészd magadat. Az emberi szívek egymásért vágynak teremtve : ne sóhajts magányosan, mikor kettős lehetsz; adj gyönyörűséget másnak, hogy aztán azzal magad is élhess; nincsen édesebb szív annál, mint a mely valami kedves tárgyban kettővé lehet. Szidalisz. Hát te most olyan édes kettős egység vagy, mint szemeidből olvashatom? Valld meg Berenisz, hogy valamely ragyogó ifjú esküdt hűségedre, kinek áldozata még szíveden dobog, s kedvessége ajkid közt piheg. Az ilyen sorok, még ha pusztán a szóhangulatnál maradunk is, (figyeljük csak Bessenyei szavait) ,,tündöklő"-t, ,,ragyogó"-t, ,,világ"-ot, „magával játszó"-t, „édes megelégedés"-t, „ifjúság"-ot, ,,öröm"-et revelálnak; alig van olyan jelzője, amely ne boldog életörömet sugározna magából, de ez a sugárzás lappangó érzékisége ellenére is mindvégig tompított marad, érzéki hatását szellemes, könnyed meditáció, „style des Lumières"-nek, a „világosság stílusá"-