Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai

Édes dolog, mikor az ember kettő magában. (145) Vidám szívnek könnyű a természetben örömet találni. (150) Aki nagyon szeret, nehéz annak hazudni, akármit mondjon. (150) Nagy hatalma van a nemes erkölcsnek, ha szép testbe rejtezik. (171) Csak beszélünk a hizelkedés ellen, s mégis szeretjük; van is ok benne, mert sohasem lehet az ember oly haszontalanná, hogy a ragyást, feketét, vakot, a rútat egy szóval szépnek esküdje. (172) Legyünk mindenben igazak, és azért ha szépek vagyunk, ne kényeskedjünk, hanem vigadjunk benne, amikor lehet. (172) Különösen a szerelem természete iránt érdeklődnek tehát ; ismerni akarják szívüket, mielőtt végleg odaadnák valakinek, és már teljesen szabadon választják meg azt, akinek odaadják. A lányok és férfiak közt nincs semmiféle rangkülönbség, azzal az anyai oktatással indulnak útnak, hogy ,,lássad, gondolkodj a magad eltökélésén, én semmire sem erőltetlek", hiszen ebben a szalon falaival körülzárt boldog szigeten több lehetséges, mint az akkori magyar társadalom igazi valóságában. így lehetséges az olyan igazabb szerelem, amely nem külső látszatokra, hanem egyre inkább a valóságos emberre irányul, őszinte és hűséges szerelmet akarnak valamennyien; tudatosan, csaknem filozófus módra. Angyelika, bár zordon bátyja hajlamos csak a társaság egyik ,,fényes lepké"-jét látni benne, épp őszintelensége miatt pirít rá szerelmesére, s a másik szerelmes pár Berenisz és Ticius önanalizáló beszélgetése szintén a ,,tiszta hívség" és az „igazsághoz józan erkölcsök" mellett tett vallomással fejeződik be. Hiába vádolja tehát őket a komor Parmenio az első jelenetek egyikében, hogy a „világ" (azaz a társasági élet) ,,kényességé"-nek rabjai, a vád inkább csak az ő rossz hangulataiból, mint társaságának valóságos arculatából fakad. Az a kép, amit a továbbiakban róluk kapunk, minden lényeges vonásával ellentmond állításainak. Valójában már nyoma sincs itt az Amadé verseiből megismert, taktikázó, maskarás bújócskajátékoknak, a rokokó szerelem frivolabb, cinikusabb megnyilatkozásainak pedig még a lehetősége sem merül fel, bár úgy látszik, hogy az ilyesmi ekkor itt-ott már nálunk is „módi" volt. A szerelem őszintesége egyben a felvilágosodás erkölcsi világában egyre nagyobb helyet elfoglaló spontaneitást, természetességet jelenti, és ezt színjátékunkban nemcsak a társasági ember mesterkélt, „álorcás" magatartása, hanem az életidegen magányosság gőgje is fenyegeti. Maga Bessenyei azonban úgy látszik mindkettőt szelíd mosollyal nézi, s igazában egyiket sem hagyja érvényesülni. A „fényes lepkék"-ről kiderül, hogy szívüket apró kaeérságaik ellenére nemes érzések vezetik, de Parmenio egyes vonásaihoz fűződő rokonsága sem akadályozza meg abban, hogy a szerelmes filozófust megjelenítő színpadi hagyománynak megfelelően némi iróniával — legyen ez akár önirónia — nézze a szerelemtől vonakodó széplélek-kettőst. Iróniáját egyrészt a Parmenio attitűdjét majmoló inas, Lidás képviseli, akinél triviálissá teszi mindazt, ami Parmenio magatartásából mosolyra készteti, leginkább a szerelem elintellektualizálását. Lucinda, a szobaleány egészen más oldalról tölti meg élettel az urak és szolgák ekkor már hosszú múltra vissza-