Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)
BARÓTI DEZSŐ: Vénusz magyar változásai
solyogva: de szép szemeid vannak — mond —, mind azokban gyönyörködöm, miolta beszélsz! Ehol van a nagy plánum, a bosszúságban el kellett magamban nevetnem, így gondoltam, titkon : ugyan gyenge ember vagy, hogy asszonyoktul csupán észért kívánok szerettetni. Azonban kértek osztán gyakran, hogy beszéljek, de mi okon ? azért mert illik a szádnak — mondták —, ha beszélsz. — En ilyen filozófiát nyertem részemről az asszonyoknál . . ." (215) 24 Ezt a panaszt valóban csak fájó emlékek sorozata írathatta le vele, hiszen a francia szalonok intellektuális asszonyai, köztük a felvilágosodás női múzsái aligha voltak ismeretlenek előtte. Idehaza, valamelyik vidéki kúriában vagy akár a bécsi udvar tájékán viszont ekkor még szinte természetes volt, hogy csak a deli testőr szép szemére figyeltek azok, akiket ez szép elméjével akart meghódítani. Egyébként kétségtelenül valamilyen gyengeségnek is kellett lenni abban, hogy csupán ,,észért kívánt szerettetni". A berceli nemesi ház fiatalura az otthon környékéről legfeljebb csak cselédlányok kierőszakolt szerelmének mélyebb emóciókat nélkülöző emlékét hozhatta magával, ha egyáltalán hozott ilyeneket, s talán a szintén hazulról való puritanizmusa sem feltétlenül segíthette a szerelem igazi arcának megtalálásában. Borsos diákanekdoták ugyan a férfias magyarság megszemélyesítőjeképp idézik emlékét, mégis úgy látszik, hogy őmaga nem érezte eléggé szerelemre termettnek magát, s alighanem gyakran zavarba jött, amikor a női szépség érzéki varázsával összetalálkozott. A „Filozófus" Parmenióját ugyan aligha lehet minden vonatkozásban írójával azonosítani, „kedvetlen humoruk" azonban sokban rokon s a mű ajánlólevelének néhány kitétele szintén megerősíteni látszik, hogy valóban sajátmagáról is beszél, amikor az alábbi szavakat adja alteregója szájába: „Engemet a természet szomorúan szült, magánosság, tanulás a legnagyobb kívánságom . . . kedvetlen humorom okozza, hogy véle asszonyi nemedből senkit szerencsétlenné tenni nem akarok, melyet, hogy ifjú leánynak szeretni lehetne, nem hihetem . . ." (63) Tudjuk, hogy Bessenyei sohasem nősült meg, lehet, hogy azért, mert racionalista százada gyermekeképp a kelleténél okosabb volt a szerelemhez; vagy pedig (ami esetleg ugyanazt jelenti) olyan magasra fokozta igényeit, hogy beteljesítése az akkori társadalom lánykái között reménytelen volt egy hozzá hasonló, fajából kinőtt magyarnak. A szívbeli szerelem problémái mindenesetre élete végéig izgatták, s több helyt is szomorkás szavakat ejt el arról, hogy igazában véve sohasem tudta feloldani férfiúmagány osságát. Bármennyire lelkéből leledzett azonban a házasságtól vonakodó filozófus alakja, úgy látszik, hogy kész irodalmi hagyományt is felhasznált megalkotásához. A házasodni nem akaró, nőgyűlölő filozófusnak, aki végül is beadja a derekát, mindenesetre széles körű világirodalmi rokonsága van, s nyilvánvalónak látszik, hogy ebből Bessenyei is ismert valamit. 25 A típus ősét alighanem Molière „Misanthrope"-jában ismerhetjük fel. Eredeti formájában az élet valóságához nehezen adaptálódó, hideg, merev és kicsinyes szobafilozófusról van szó, aki a pedáns, iskolamesteres morál jegyében helyezkedik szembe a szépség, az életöröm s az előbbiek értékiskolájába eső szerelem megnyilatkozásaival. Végső gyökereit tekintve a polgárság hagyományos puritanizmusával érintkező, torz értelmiségi típussal állunk szembe. Ez a típus akkor kezdett " A Bessenyei-szövegek után levő lapszámok az alábbi kiadásra utalnak: BESSENYEI GYÖRGY válogatott művei. .Sajtó alá rendezte és bevezette : Szauder József. Bp., 1953. "A kérdés irodalmából: Wade (Ira O.): The „philosoph" in the french drama of the eighteenth eentury", Paris, 1926. Presses Universitaires. PAUL BÉNICHOU: i. m.; PETZ GEDEON: Bessenyei és Destouches, EHPHK. 1884.; BELOHORSZKY FERENC: Bessenyei és a A Philosophus, Budapest, 1929.
