Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

zárják-e ki egymást, hiszen a zene ott kezdődik, ahol a szó befejezte mondanivalóját és az irodalommal szemben sokkal közvetlenebbül, az idegrendszer elsődleges ingerlésével éri el a szükséges hatást. Első körültekintésre úgy tűnik, hogy az írás művészének nincsen ideje és energiája arra, hogy még „zenész" is legyen. Aránylag igen kicsiny, olykor semmi a jelentős írók zenei érdeklődése és tehetsége, hátrahagyott életművük, elszórt megjegyzéseik, esetleg magánlevelezésük alapján megszerzett ismereteink szerint. Ami zenei vonatkozás előfordul erre-arra, az inkább a zene külső eszközeire vonatkozik (gondoljunk most egy kisebb író, Szomory Dezső zenei műszó használatára), vagy jobb esetben kihasználja elsősorban a lírai költő a nyelv „zenei" elemeit, a ritmust, a hanglejtést, a szavak és mondatok hangjainak színét vagy zörgetését. Ezen túlmenően igen ritkán találkozunk olyan irodalmi jelenségekkel, elsődleges írói művekkel, melyek a zene szavakkal ki nem fejezhető központi lényegének megértéséről tanúskodnának. Fordítottjáról az író illetékes nyilatkozni, de megkockáztatjuk azt a megfigyelésünket, hogy a jelentős zenészek, műveik bizonyságtétele szerint általában jobban tájékozódnak az írásművészet területén, mint az írók a zenében. A magyar irodalom klasszikusainak zenei műveltségét azzal a fenntartással kell szemlélnünk, hogy a magyar zenei művelődés kibontakozása időben messze elmaradt az irodalmitól. A zenére tehetségesen reagáló Csokonainak nem sok alkalma lehetett a kortárs bécsi klasszikusok műveinek megismerésére, Vörösmarty is csak inkább hírből ismerhette a „hírhedett zenész" műveit és a zenében legotthonosabb Arany inkább csak sejtette a népies műdal és az ázsiai örökség zenei vetületének hol szakadékos, hol átjárós különbségeit. Van-e olyan írónk (a kortársak közül), aki belelátott Liszt—Erkel csoport magyar-zene erőfeszítésének szövevényeibe és vonzó, de kilátástalan körbenjárására? Adynak talán több köze volt a zenéhez, mint amennyire következtetni lehet megnyilvánulásaiból, de sajátos életútja a Párizs—Retek utcai kiskocsma vonalból nem engedte ki, a Zeneakadémia hangversenytermét talán nem is látta. A származás, az életkörülmények József Attilának sem adták meg az alkalmat, hogy eleve sokirányú érdeklődésével a zenébe is behatoljon. De amikor és ahányszor megérintette, megállt mellette és mély nyomokat hagyott művészetében, gondolkozásában egyaránt. A fennmaradt kevés számú megemlékezés és a személyes tapasztalat nem hagy kétséget olyan tekintetben, hogy József Attilának messze átlagot meghaladó zenei tehetsége, nagyszerű beérzőképessége volt. Most nem verseinek páratlan ritmikai gazdagságára, sorainak ós gondolattársításainak „zeneiség"-ére gondolunk. József Attila zenei tehetsége ennél sokkal átfogóbb, sokkal mélyebb volt és egyáltalában nem az egyes zenei elemekre szorítkozott. Az ennél jóval többre utal első életrajzírói közül Németh Andor is, amikor határozottan kimondja, hogy „Attilának csodálatos hallása volt. Valószínűleg e zenei délutánok inspirálták minden fogalmiságtól mentesen érzékeltetni azokat a hangulatokat, amik különben csak zenével fejezhetők ki." Németh észrevette, hogy J. A.-t a zene lényege, eredeti mivolta ragadta meg, ahol a jó hallás, fejlett ritmusérzék és általában a zenei megvalósítás többi eleme és feltétele csupán eszközök e nagy művészet érzékelésében és megnyilvánulásában. A költő nagyszerű zenei tehetségét az jellemzi, hogy a zenei idióma egészét fogta fel, túllátott a megtanulható mesterség látszatkorlátain. Költészetének, költői eszközeinek zeneisége nyilvánvaló, de ez jelen