Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 6. 1965-66 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Múzeumi Ismeretterjesztő Központ Kiadó, Budapest, 1967)

BARTÓK JÁNOS: József Attila zenei kapcsolatairól és előadóművészetéről

lehet olyan költőnél is, akinek a zenei megértőképessége távolról sem olyan fejlett, mint József Attiláé. Verseit még sokáig és sokszor kell elemezni, míg abból ki lehet emelni az autonóm zenei vénát, a költői közlésnek egy más rendszerét és síkját, melynek egy és más elemei csakugyan megtalálhatók a mindennapi és méginkább a költői nyelvben. A rövidéletű József Attila valóságos zenei kapcsolatairól keveset tudunk. Nyilván nem sok hangversenyt hallgatott meg és az sem valószínű, hogy az akkor már szokásos házi gramofonlemezes műsoroknak lett volna rendszeres látogatója. Valamennyi mennyiségű zenét a családi körtől is kaphatott, testvérei felnőtt korukban zongorázni tanultak. De sokkal inkább feltételezzük a véletlen alkalmakat, egy-egy baráti vagy ismerősi helyen nyert alkalmi zenei benyomásokat, olykor közös népdalénekléseket és nem utolsósorban a kor egyre tolakodóbb rádiózenéjét. József Attila zenei zsenijének nem volt szüksége arra, hogy teljes értékű, rendszeres zenei tanulmányokat folytasson és nagy műveket elejétől végéig, esetleg megismételve végighallgasson. Véletlenül fülébe került kisebb részletekből, alkalmi előadásokból tudott következtetni az egész műre, a zeneszerző megkülönböztető alkatára, zenei stílusokra. Természetesen mindezeknek is csak kicsiny arányairól lehet szó, az általa is teremtett nyugtalanító életkörülmények csak olykori zenei érintéseket engedtek meg, életében a zene csupán felfénylő és összefüggéstelen foltokban jelenhetett meg. Egy ilyen ritka alkalomnak az 1934-es év végén tanúja és aktív részese voltam. Egy közös zenész ismerősünk József Attila szűkebb családi körében készítette elő első találkozásunkat. Egymás felől már kölcsönösen tájékozva voltunk valamennyire és a vendéglátó házaspár és József Attila azzal a megbeszélt igényükkel vártak, hogy néhány zongoradarab előadásával tegyem hangulatosabbá a kis társas összejövetelt. Ebben az időben a költőnek csak alig néhány versét ismertem, életkörülményeiről és egyéniségéről pedig első találkozásunk megszervezője mondott el egyet és mást, melyre nem különösebben figyeltem akkor. így bemutatkozásunk pillanatáig meglehetősen felületes elképzelésem volt József Attiláról. Közvetlensége és nyíltsága nagyon meglepett, úgy fogadott, mint régen nem látott bizalmas barátját. A döntő, számára kedvező vagy kedvezőtlen tulajdonságaimat nem ismerhette — az egyéniségnek ilyenfajta összetevőit a legjobb előzetes jellemzés sem tudja kézzelfoghatóvá tenni —, így csak azt feltételezhettem, hogy áradó rokonszenve zenei foglalkozásomnak és zenei kapcsolataimnak szól. A szerény szoba-konyhás polgári lakás berendezéséhez tartozó öreg zongorához mihamar leültettek, a várakozó hangulat olyan volt, hogy az érdeklődés őszinteségében nem kételkedhettem. A hangszertől tartottam, de szerencsére nem volt olyan elhanyagolt állapotban, mint ahogy a körülményekből és előző, hasonló más helyeken szerzett tapasztalataimból következtetni lehetett. J. S. Bach és D. Scarlatti műveiből játszom néhány darabot. Játék közben érzem, hogy előadó és közönsége között megvan a legjobb kapcsolat, a közlés és átvétele között semmi akadály nincsen, hallgatóim koncentrációja önkéntelen és folyamatos. Összeismerkedésünket előkészítő zenész barátom előre figyelmeztetett, hogy József Attila nagyon élénken érdeklődik Bartók zenéje iránt. Erre gondolva a kis összejövetel előtti napokban átismételtem Bartók „Régi táncdalok" c. sorozatát is. Nem sok szünetet engedek a régi és új zene között. Aki arra vállalkozik, hogy költői alkotást másoknak megmutasson, az előadói minőségében autonom, nem függhet sem saját, sem hallgatói pillanatnyi hangulatától. Mégis be kell látnom,