Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

BARÓTI DEZSŐ: A rab és a madár. Batsányi János forradalmi verseiről

csiHagzatja" vagy Csokonai „halovány bús világa", hanem „fénnyel mosolygó aszszony", s mint ilyen az éjszaka ellentéte, sötétséget elverő világosság. A lelki élet ősképzetei közé tartozó fényélmény is általában egy olyanféle szabad kitárulás poétikus hordozója, mint a madár, de ha tudjuk azt, hogy a sötétség és világosság szembeállítása szorosan hozzátartozik a felvilágosodás szimbolikájához, s hogy Batsányi is gyakran használja (Vö. pl. a Levél Szentjóbi Szabó Lászlóhoz vagy A látó egyes soraival) a költői kép konkrétabb gondolati tartalmat is kap : a börtönből alighanem sokszor végignézett éjszakai látványon keresztül azt a gondolati ellentétpárt teszi szemléletessé, sőt szinte már kozmikus kicsengésűvé, amely életének egyik legfontosabb és legkeservesebben átélt élménye volt. Az első strófa után a Hold fénye egy pillanatra eltűnik a szemünk elől, a fény világából a sötétségbe, a hatalmas méretűre felnagyított börtönben meditáló rab nyers valóságába esünk vissza: (a határokat „vad havasok" őrzik, akár a börtönőrök a rabokat), hogy utána ismét szelíd sugarak ragyogjanak bele a versbe: Jer már, jer egyszer, csülagos ég dicső Fénnyel mosolygó asszonya! Jersze már, Fáj dalmim érzékeny tanuja! Verd el az éj szomorú homályát. Távul hazámtól; messze vidék sovány Határit őrző vad havasok között; S felhőkig-érő durva fogház Rejtekiből az egekre nézvén, Óhajtva várom megjelenésedet. — És ime! jőnek kellemetes szelid Sugárid . . . Továbbra is a felvilágosodás szimbolikájánál maradtunk, s már az első sorokban megragadott alapmotívum erősbödik és lendül neki a madárhoz hasonlóan a szabadságot jelentő Hold irányába. A szabad kitárulás azonban éppen csak elkezdődik s öröme már az első piUanattól fogva állandóan megtörik, hol a magányosság könnyein, hol pedig a rabtársak keserű sorsán. Ismét lírája alapélményénél, a pillanatnyi élethelyzetén túlmutató izolációnál vagyunk: és így ebben az összefüggésben is megismételhetnénk azt, amit erről A rab és a madár kapcsán már elmondottunk. Ismétlődő motívum a szállongó szél is, csakhogy itt már nem a szabad horizontokat, hanem inkább a szabadságba való kitörés lehetetlenségének felismeréséből fakadó fáradt rezignációt hordoz. Búsongva szállong ablakaink körül A bujdosó szél; s terjedező hajam Fürtét az arcámon lefüggő Könybe keverve, tovább kóvályog. A költő tűnődését kiváltó természet azonban mindvégig a felvilágosodás gyermekének szemén keresztül nézve kerül elénk, s a demitologizált Hold-asszony pályafutását is a természeti világ megváltozhatatlan rendjét jelentő, végtelen soha-meg-nem álló mozgás jegyében szemléltetjük: Mit látok? itt hagysz újra te is? Kegyes Vigasztalóm? ! itt hagysz-e te is megint? . .. Kell menned ah! s nem tarthatod meg Gyors kerekét siető kocsidnak.