Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)
BARÓTI DEZSŐ: A rab és a madár. Batsányi János forradalmi verseiről
magánzárkája ennek a modern líra egyik nagy témája felé mutató társadalmi izolációnak 22 mindössze csak egy brutálisan szélsőséges, bár jelképnek mélyértelmű esetét jelenti, hiszen minden jel arra mutat, hogy Batsányi már bebörtönzése előtt erősen átélte annak az elszigetelődésnek keserű élményét, amely egy plebejus származékot különösen akkor vett körül, ha kiemelkedett az átlagból, és az új eszmék hívei szűk táborához tartozott. Ennek nyomait egyébként korábbi lírájában is megtaláljuk, már a Busongás soraiból valami ilyesmi komorlik ki, a Bartsaihozb&n pedig „magános hárfá"-járól beszél, sőt még előbb, A látó első soraiban is hasonló érzésről szól, de ott a forradalmi optimizmus magával sodró tirádáinak árnyékában még alig figyelünk fel a halk, elégikus mellékhangra, amely A rab és a madár első soraiban majd gátlástalanul megerősödve tör fel belőle: Te cifra kis madár ! Miért hagyád el már Elmét kecsegtető, S a búban elmerült Gyötrelmes árva szívet Veszélyes aggódásaiból Édesdeden serkentgető Érzékeny éneked? Vagyis — mivel köszönjem én neked, Hogy bús magánosságomban meglátogatsz? S hogy (amit embertől szívem hiába vár !) Vigasztalást és kedvet adsz? Ékes szavú, szép tollú, drága kis madár! Mivel köszönjem én meg ezt neked? A magányosság élménye, nála is, akárcsak ennek az érzésvilágnak legnagyobb kortárs költőjénél Csokonainál, az emberekkel kapcsolatos Rousseau-i pesszimizmussal párosul, s a „kevély halandók szemet csaló tündér hívság"-ával, az emberi társadalommal szemben tehát — a Magánosság és a Tihanyi Echóhoz költőjéhez hasonlóan — az ember nélküli, szabad természetet helyezi. A természetélmény igazában csak most jelenik meg nála, mégpedig egy olyan meglepetésszerű lelkes, szabad kitárulás formájában, amilyennek a kor magyar lírájában alig találjuk párját. Gazdag, csapongó képei most már nemcsak gondolati tartalmukkal hatnak, hanem egy egész kis költői kozmogoniát adnak. Természetszemlélete egyébként szorosan a felvilágosodás világképéhez kapcsolódik, a kitáruló „halmok, erdők, völgyek s tér mezők" s az egész tájképbe beleragyogó „aranyhajú szelíd nap" az egész tájat a Rousseau-i végtelenség irányába nyitja ki, s csaknem minden sorából a természet mozgásának azt a kepleri muzsikáját halljuk, amiről az egész tizennyolcadik század olyan sok változatban beszél. 23 A természeti képek poétikájában a szabad horizontok felé való kitárulás boldogságát jelentő lágy szellő is átszalad a tájon s mellette további rokon hangulatú képek, a folyó csendesen „bolyongó habjai" hullámzanak át a versen. Minden lírai tájkép egyben lelkiállapot is, a költőt nemcsak egy egyszerű, mechanikus tükröződés kapcsolja össze vele, hanem bonyolult, nem is egyértelmű pszichológiai affinitások fűzik hozzá, azonos is vele, mert ő választotta ki a világból, s mégsem teljesen az, hiszen a táj objektív valósága is alakítja. Batsányi tájképének is megvannak a maguk realisztikus elemei (a hegyek, erdők, kősziklák és a folyó helyét a kufsteini vár környékén, akár ma is térképszerűen is lokalizálhatnánk) s puszta valóságértékükkel is belejátszanak a vers gondolati-emocionális tartalmába. " Vö. LUKÁCS GYÖRGY: Az írástudók felelőssége. Bp. 1945. 54. 1. " A felvilágosodás természetszemléletéről legutóbb: POULET, GEORGES: Les métamorphoses du cercle. Paris, 1961. Pion.
