Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

BARÓTI DEZSŐ: A rab és a madár. Batsányi János forradalmi verseiről

Jer menjünk: mint Emberek és Polgárok, Igazság Útján; szent kötelességünk betölteni. Nincsen, Emberiség nélkül nincs érdem ; s nincs haza nélkül Emberiség. —Haza! szívemnek bálványa! tenéked Szentelem én magam és minden szándékom ezentúl! A te javad s kiderülésed lesz tárgya fiadnak Már egyedül ; — mivel ah ! teneked hasznodra lehetni, Boldogság; teveled s érted szenvedni, dicsőség! Az idézett részlet azt is szépen megmutatja, hogy Batsányi klasszikus sorai stílus-hangulatukat tekintve is különböznek a deákosok stílromantikával telített kísérleteitől : sohasem távolodnak el messzire a magyar nyelv természetes ritmusától vagy szórendjétől, ésszerűség, világosság, szabatos kifejezésre való törekvés jellemzi valamennyit, amivel az is együtt jár, hogy sohasem engedik át igazán magukat annak, amit Szerb Antal a „szavak jelentésüktől függetlenült autonómiájának" nevezett, olyannyira, hogy stílusértéküket tekintve inkább a klasszicizmus rációján is iskolázott francia forradalmi költőkkel, mint az itthoni kortársak sokban még barokkos rétori pompájával rokoníthatók. Józan és okos, helyenként talán túlságosan is józan a deákosok egyéb stílus-sajátságainak, a képek, a fordulatok, a mitológiai elemek és hasonlók átvételében is: bár kétségtelenül akad érintkezési pont közöttük (Baróti Szabó egyszerre tanítványa és mestere volt), ez nem nagyobb, mint amennyi a kor bármelyik klasszikus emlőkön nevelkedett írójánál fellelhető. Ha azonban hiszünk a tartalom és a forma eredendő összefüggésében, alighanem Batsányiban kell felismernünk azt az egyetlen magyar költőt, aki a francia forradalom klasszicizáló költészetének egyes motívumait antik mértékű versekben is megpróbálta magyarul megszólaltatni. A nem egészen szabatosan „kufsteini elégiák"-nak nevezett versek legszebb darabjai szintén arról vallanak, hogy az antik formát, mindenesetre a legelsők között igyekszik új, modernebb érzelmi és gondolati tartalommal megtölteni, mégpedig úgy, hogy forradalmi lírájának eredményeit is sikeresen beléjük ötvözi. Szabadságélménye ugyanis a bebörtönzés után egyenesen megerősbödik és meggazdagodik, amiben egyéb ként semmi meglepő sincs. A versek lírai alapszituációja azonban alig változik. A sorozat egyik legkiemelkedőbb darabja, A rab és a madár alapstruktúrája ismét egy zárt helyzetből kitekintő kontempláció, csakhogy most nem pusztán társadalmi-pszichológiai, hanem a szó legszorosabb értelmében vett fizikai bezártságról van szó benne : a költőt valóságos várbörtön falai veszik körül. És amikor a börtöne „bevasalt, szűk rejteké"-t, „az elfogyó, sovány ábrázat"-ot, a „bánatos szem"-et emlegeti, sokkal inkább, mint eddig bárrnikor, közvetlen realitású képeken keresztül láthatjuk testi valóságát. Ennél is lényegesebb azonban, hogy már az első sorokban magányosságáról vall, s ezzel élethelyzetét is megfogalmazza. Nem egy esetleges élethelyzetet csupán, nemcsak azt, hogy épp a Kufstein kazamatáiban raboskodik, hanem egész életének és lírájának egyik alapélményét is, azt a társadalmi és emberi izolációt, amely a kor költői közül legjobban talán épp őt gyötörte meg. A nemesi írókat ugyanis egészen a mindennapos emberi relációkba belenyúló s egy viszonylagos szabadságot is megadó rokoni, társadalmi, gazdasági kapcsolatoknak bonyolult szövevénye még akkor is körülvette és védelmezte, ha azok történetesen fellázadtak ellene, mint a hosszú fogság után hamarosan talpraálló Kazinczy és a jakobinus per egyéb birtokos elítéltjei, a mindennapi kenyér gondjaitól sem mentes plebejusipolgári származású író azonban a saját, még öntudatlan, az irodalom világán messze kívül élő környezetére is alig számíthatott. Az ilyen írók szükségszerűen a társadalom elszigetelt atomjainak érezték magukat, több, mint magátólértetődő tehát, hogy belőlük szakadt fel legmélyebben a magányosság keserűsége. A kufsteini börtön