Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)
MIKLÓS RÓBERT: Madách Imre csesztvei otthona
tágh Pál roppant élesszemű megfigyelő. Magát diplomata embriónak nevezve, pajkos játékosságával tudósítja Madáchot a frankfurti birodalmi gyűlésről. Semmi sem kerüli el a figyelmét: útjáról, a szónokokról, a táj rendezettségéről, a nép szegénységéről, még napidíjáról is aprólékosan beszámol. A levél azonban sokkal több baráti közlésnél, fényt derít Szontágh és talán közvetve Madách nemesi radikalizmusának korlátaira is. „De csodálkozzál, kedves Imrém — írja —, ha t. i. azt hitted, hogy a radikálisok az egész világon barátaink. Éppen nem. Ruge úr és társai, vagy inkább Blum Róbert, mert ez a vezérük, az egész világot, vagy tán minden egyes individuumot szabaddá akarna tenni, és így a horvátot, rácot, tótot, vagy mi neve szegény hazánk lakossága zagyvalékának, mind a magyarral gleichberechtigt tekintik. No tessék, de nekem nem kell, csak a magyar szabadság." Nem valószínű, hogy Szontághnak ez lett volna egyetlen levele, amelyet diplomáciai küldetésének ideje alatt Madáchnak küldött, s így Madách 1848 tavaszánőszén nemcsak a hazai eseményekről tájékozódhatott, hanem az európai nagypolitikában történő dolgokról is. Madách Károly második ránkmaradt levelében (Buda, 1848. szeptember 4.) a délvidéki harcok szerencsés fordulatáról számol be igen pontosan és részletesen: ,,A perlaszi rác tábor be van véve" — kezdi levelét, kedves jó Emikéj ének ; aztán felsóhajt: „Talán mégis segít már az Isten e táblabíró nemzeten." Tájékozottságában nincs okunk kételkedni, közvetlen közelről, a honvédelem központjából szerzi értesüléseit és ezeket olyan hűen továbbítja bátyjának, hogy még a katonaállítások, a fegyverszállítások részleteiről is beszámol. A következő levél már Pákozd után íródott. (Buda, 1848. október 2.) Tartalmilag nyilván ez érdekelte legjobban Madáchot, hisz Ivánka őrnagy egységében sok nógrádi harcolt Jellasich ellen, Paczolay Marci, Terstyánszky Zsiga, Horváth Valér és Ivánka Zsigmond, az őrnagy testvérbátyja Madách közeli ismerősei voltak. Károlynak meglehetősen jó belpolitikai érzéke volt. Ez tükröződik a szeptember végi — október eleji események tudósításában. „Én ugyan Lamberg kivégeztetését — írja —, különösen oly kegyetlen módon, mint történt nem helyeselhetem, de tökéletesen meg vagyok róla győződve, hogy ellenkező esetben Pest a legnagyobb vérontás színhelye lett volna, mert a nemzetőrsereg egy része bizonyosan elismeri Lamberg királyi biztosi kiküldetését, a másik nem, és így egymás közt, ahelyett, hogy megfeszített erővel és összevetett vállakkal az ellenséggel harcolnának, magunk közt kellett volna viaskodnunk." Ebben a levélben közli azt is aggódó bátyjával, hogy bár, mint a hadügyek minisztériuma polgári osztályának tagja fel volna mentve a tábori szolgálat alól, úgy érzi, hogy a seregnél van a helye és ezért felszerelést is vásárolt magának. Űgy látszik, a hadbaszállás valamiféle ok miatt csak elmaradhatott, mert a következő ismert levelét még mmdig Budáról írja 1849 újév napján. Kritikus napjaihoz érkezett el a magyar szabadság ügye. Madách Károly jellemző pontossággal írja le Windischgrätz előnyomulását, Perczel vereségét, Görgey kitérő hadmozdulatait, de úgy látszik maga sem hisz még Pest-Buda közeli elfoglalásában. Rossz néven veszi a képviselők és a Honvédelmi Bizottmány gyors menekülését, mondván: „A budapesti lakosságra a legrosszabb hatást tette a képviselőház és a Honvédelmi Bizottmány eltávozta. Ezáltal természetesen nyílt veszélyt gondolt." Károly nem gondol a nyílt veszélyre, sőt mint írja: „Egyébiránt köztünk legyen mondva, a Mama és Mari sírásai nagyobbították rémülésünket." Madách Károly — valószínű Budán időző anyjára való tekintettel — nem is igyekezett a fővárost elhagyni. így történhetett, mint azt 1849. január 6-án keltezett és alkalmi postával Csesztvére küldött leveléből tudjuk, hogy átélte Windischgrätz seregeinek budai bevonulását. Leírása ez esetben is higgadt, tárgyilagos.
