Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

LENGYEL DÉNES: Jókai népmeséi és anekdotái

Jókai A három selyp leány című meséje is a legszebb változatok közé tartozik — Berze 1457. számon ismeri. Berze 1000—1018. számon közli A hidegvérű szolga változatait, melyek közt jelentős szerepe lehet Jókai népmeséjének is. Ez a változat kerek egész, párbeszédei fordulatosak, különösen befejezése csattanós (A szolga az asztagok meggyújtásával világítja meg az utat gazdájának): „Nyargalt azután haza a gazda nagy lóhalálába, milyen pusztítást vitt véghez a szolgája boglyában, kazalban. Hol vagy, te akasztófa címere? A szolga nagy nyugodtan kérdezé: — Hát haragszol, gazda? — Haragszom bizony, szolga. — Akkor hát tartsd a hátadat, gazda. És ő hasított szíjat a hátából." Jól szerkesztett formában és színes stílussal adja elő Jókai A székely és a vörösüngösök, a Kire marad a ködmen és Az elveszett csibék című mesét is. Jókai kevéssé törődik a műfaji sajátságokkal. A magyar nép élce szép hegedűszóban című kötetében is önkényesen vegyíti egymással a különböző műfajokat. A mesék közé anekdotákat helyez, itt találjuk többek között a Peczalt uram történetét, amelyről maga az író is azt állítja, hogy anekdota. Mégpedig nagyon érdekes: olyan magyarokról szól, akik a bécsi vendéglőst házigazdának nézték, s ha egy úr meg nem könyörül rajtuk, még a lovukat is ott kellett volna hagyniuk fizetés fejében. Ezt az anekdotát Jókai kedélyesen egy újabbal toldja meg, egy magyar festő külföldi kalandját beszéli el. Ebből a párhuzamos történetből kiderül, hogy az idegen házigazda meghívja lakóját karácsonyi ebédre, ott borral itatja, majd a számlában mindezt feltünteti. Ez arra is rávilágít hogy Jókai természetes könnyedséggel folytatni tudta az anekdotát, elevennek érezte a szöveget, s annyira magáénak, hogy megtoldotta az odaillő folytatással. A kor tudományos felfogását követve Jókai is különbséget tesz anekdota és adoma között. Anekdotán olyan rövid, csattanós történetet ért, amely egy-egy híres emberhez fűződik. Az adoma pedig vagy tipikus figurával vagy különös emberrel történő eseményt beszél el. Ezt a megkülönböztetést Jókai nem veszi nagyon komolyan, jól látja, hogy a tréfás történet tartalmának és formájának nagyobb jelentősége van, mint a kategorizálásnak. Jókai az anekdotakincset nem választja el más műfajoktól A magyar nép élce című gyűjteményben sem. Érdemes egy pillantást vetnünk a kötet anyagára. Az első részben Mátyásról és nevezetes férfiakról szóló anekdotákat találunk. Ezeket népmesék követik, majd táj-adomák és osztály-adomák következnek. Az osztály-adomáknak nyolc fejezete van, ezek között ilyeneket találunk: táblabírák, katona-adomák, színészi adomák stb. Ezután ún. faj-adomákat közöl: cigány, oláh, és zsidó adomák szerepelnek köztük. A kötet végén tréfás feliratok, népszokások, székely adomák és krónikás adomák következnek. Mindez arra mutat, hogy Jókai nem sokat gondolt a kötet tervszerű összeállításával, szempontjai nem mindenütt következetesek, de az anyag bősége s szépsége mindenért kárpótol. Jókai egységben látja a néphagyományt, s úgy is közli olvasóival. A kötet célja így is világos: az író mindazt közölni akarja, amit népe kedélyvilágára jellemzőnek tart. Nem véletlenül kezdi Mátyásról szóló anekdotákkal. Az elnyomatás éveiben (az első kiadás 1856-ban jelent meg!) a független nemzeti király személyének dicsőítése tiltakozás volt. Ebben az időben Arany Hunyadi ballada ciklusa fakad ugyanebből a forrásból. A tizenkét Mátyás anekdota élén a A cinkotai kántor áll. Jókai történeti beveze-