Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)
LENGYEL DÉNES: Jókai népmeséi és anekdotái
vetéseit. Híven követi a népmese motívumait, de saját stílusfordulatait használja. A mese a népé és az íróé egyszerre. A figyelmes olvasó úgy ismeri fel a szövegben Jókai stílusát, mint amely természetesen illik a motívumok láncolatához. Vessünk egy pillantást ebből a szempontból a mese expozíciójára: „Egyszer tehát Csalóka Péter ül szokás szerint a kocsmában, midőn rajta ront két rátóti lovas legény, kik már messze földön hallották neki hírét s előfogják. — No Csalóka Péter, minket csalj meg most. — Nem csalok én meg senkit jó uraim — szabódik az ember —, ha tudnék sem akarnék, meg ha akarnék sem tudnék. — Már pedig minket meg kell csalnod, addig innen el nem megyünk. — Isten neki, hát akkor itt maradunk holtig, de én meg nem csalom kenteket, mert én igaz ember vagyok." A párbeszéd Jókaié, de a következő motívumok sora a népmeséből való: Csalóka Péter becsapja a rátótiakat (akik egyébként ostobaságukról híresek) a földhöz ütött sapkával, amely látszólag kifizeti a kocsmában fogyasztott bort, elszerzi a lovukat, s még sokféleképpen csúffá teszi őket. Mindezt olyan stílusfordulatokkal, amelyeket nem lehet félreismernünk. Többek között ez az emberszólás árulkodik az íróra: „Te embercsaló gézengúz! Te város füle, falu farka! Te gyönyörűséges mákvirág! Te akasztófacímere!" stb. Még Petőfi stílus-örökségéhez számíthatjuk az ilyesmit: „ha a víz partján egy korcsma nem lett volna, amit azért építettek a vízhez oly közel, hogy messze ne kelljen érte menni". Jókaira vallanak az ilyen kifejezések: „tizenkét ökrödmagával" (így tér meg Boksa is), „a legények ott is vesztek szépségesen", „Péter az útban letelepedett" stb. Jókai kitűnően formálja mesévé a motívumokat, a Csalóka Péter kalandjai mind a szerkesztés mind a stílus vonatkozásában nagyon értékes változat. Hasonló eredményre jutunk, ha Jókai: A három botlás című meséjét elemezzük. A mese első részét Berze Nagy katalógusa a Megjövendölt halál címmel 1694. számon ismeri 15 , a második rész a „hogyan kellett volna mondani" (1696.) címmel ismeretes. A mese első szakaszában egy paraszt ember megjósolja a cigánynak, hogy leesik, ha maga alatt vágja a fát. Amikor ez megtörténik, a cigány megkérdi, hogy meddig fog élni. — Amíg a lovad hármat botlik. A cigány a három botlás után halottnak hiszi magát, s ezentúl úgy tesz és beszél, hogy minden megnyilvánulása visszájára fordul. Érdemes egy részletet megfigyelnünk annak bizonyítására, hogy a mesei motívum eredeti s a stílus Jókai szépprózája. A cigánynak a disznóperzselők azt tanácsolják, ha ilyet lát, azt mondja: „két szája végén folyjon a zsírja." „A cigány ezt is bevette s baktatott tovább, míg egy faluba nem ért; a falu közepén éppen szemközt jön rá egy lakodalmas menet, a cigány már messziről levette a kalapját az elöljáró vőfély előtt, ki nagy csináltvirágos pálcával, feszes kordovány csizmákban úgy lépegetett, mint aki sajnálja lábait. A cigány nagy bókot csinált előtte, s szép áhítatos hangon felköszönté, mondván: — Két szája végén folyjon a zsírja. No még csinált-virágos pálcájával sem ütötték oldalba a cigá,nyt, csak ekkor. Megugrott a dádé egy árok mellé bölcsen, a vőfély csak egyet üthetvén rá, a többit levélben küldte utána." A mese egésze ilyen ízes, igazi Jókai-stílusban fogant. S ha megnézzük a régi gyűjtemények változatait, azt találjuk, hogy a két típus összeforrasztását egyik változat sem tartalmazza. Az első résznek csak két változata ismeretes, a másodiknak négy változatát tartják számon. 15 Dr. BERZE NAGY JÄNOS: Magyar népmese típusok I—II. köt. Pécs, 1957. Minthogy Jókai gyűjtését csak magyar vonatkozásaiban vizsgáljuk, feleslegesnek láttuk az Aarne-Thompson katalógus felhasználását.
