Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

LENGYEL DÉNES: Jókai népmeséi és anekdotái

KRÓNIKÁS ADOM Á K. Hiért keltett Baj Péter uramnak, ámbátor *aját háza volt Debreeienben, meg is kivándorolni Debreesenbél. • •* mi is lett volna más? (az elejét gondolja hozzá minden ember); hát egyszer Baj Péter uram, a kinek már a nevében benne vagyon a baj, felméne a háza tetejére, hogy annak megromladozott állapotját ékesebb mivoltokkal formálódni cselekedje : más Mával, hogy a nád üstökét egy kicsit betonja hajlós fűzfavesszők körülményeivel. A mint ez üdvös munkában foglalkoznék, egy gonosz csont, egy diák, a ki épen akkor szabadult haza a muzsikaiskolábál, egy perversus nebuló; oda settenkedik a ház szegletéhez, sa mint a majszter szép kegyesen épiti a háza tetőzetét, arczához emeli hosszú Jiautá1 ját s czéloz az érdemes férfiúra mint valami verébre. A kegyes honpolgár látta jál fél szemmel, hogy valami gonosztévő minő veszedelmes szándékkal jári feléje, de csak gondola magában, hogy ilyen menny Debreczcn városa Péterfia utczájaban, fényes délben a XIX. században meg nem történhetik s azért sem ijedt meg. Egyszer azonban : puff! a diák nagyot lő a szájával; Baj Péter uram azt hiszi, hogy meg van lőve s nyakrafőre legurul a háztetőről. Szerencséjére a tilolt kenderre esett, nem törte el a hibát; hanem azért egész életére agyon volt lőve; mert akár hová ment, mindenütt azzal gyilkolták, hog) távolból közelből pálezávai, seprűnyéllel, palaczkkal, véres hurkával, csizmaszárral, gereblyével s minden egyéb ártatlan fegyverrel czéloztak és lőttek felé: „Baj Péter uram : puff!" Utoljára nem állhatta ki a vexát, kivándorolt — nem Amerikába, hanem csak Nádudvarra, a hol az ember élete nincsen annyi veszedelemnek kitéve. RSgOIIgrilS« — fogjon hát hozzá domine. Rigó is feláll, hátrál egy nagyot, azután elveti maDominus Rigó rettenetes korhely volt, nem a,hogy g

át * utczu rajta, keresztül ugrik a villauygépen, az valaha készült volna, de a leczkeórákat se járta. Közelgett a körvizsgálat ideje, szép számmal gyűltek össze nők, férfiak szokás szerint. Rigó a szék végin ült. A tanár a természettanból a viilanyosságoí magyarázta, szószéke előtt állott a villanygép. Gyakorlatilag akarta megmutatni a hatást, melyet ez az emberi érzékekre okoz. Hogy pedig Rigóval szégyent ne váljon s a felelés terhe alól egy kis szolgálattétel által a különben is hórihorgos tanítványt fölmentse, a gépforgatására kiszóHtá . . . — Vrgeat tantum domine Rigó. A bámuló Rigó, nem értvén tanára szavát, szomszédját lökte meg, hogy mit mondott a clariseíme? A fiú kapott az alkalmon, mert nagyon hamis bölcsőben ringatták, s súgá : — hát azt parancsolta hogy ugord át . . . . Rigó hosszú, bámészs kérdő pofát vágott a tanárra, ülőhelyén fészkelődvén. egész Irekvenezia szörnyű nagv derültségére*