Nyilassy Vilma szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1964 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1964)

LENGYEL DÉNES: Jókai népmeséi és anekdotái

A magyar néphumorról írt értekezésének és gyűjtő módszerének rövid ismertetésével. A témaválasztás merész: Jókai a magyar anekdotát állítja akadémiai székfoglaló értekezésének középpontjába. Ezzel állást is foglal e jelentéktelennek látszó műfaj mellett. Az 1860-ban bemutatott értekezésnek határozott politikai mondanivalója van. Jókai demokratizmusa, hazaszeretete és szabadságvágya már az első mondatokban megmutatkozik: ,,A humor csak szabadelmű és felvilágosult népek tulajdona. Nemzetek, akik szeretik kimondani az igazságot; mikor nyíltan nem lehet, képes beszédben, tréfa színe alatt is; akiknek szelleme azon önállóságra jutott, ahonnan a jót a rossztul nem csupán a hagyományos hit, hanem saját ítélőtehetség tudja megkülönböztetni, akik világosságnak szemébe mernek nézni, azoknál otthonos a humor."

4 Jókai jól látja az anekdota társadalmi szerepét. Tisztában van azzal, hogy ,,a nevetségesség öl": "A néphumor nyilai mindig az uralkodó visszaélések ellen voltak intézve. Csalánhegyeik majd a babonát, majd a nevetségessé váló divatot, majd a gazdagok pazarlását, az úrfiak könnyű erkölcseit, majd a papság tiszteletreméltó rendjéből kiváló jezsuitákat csipkedek." Jókai megvilágítja az anekdota kettős szerepét is. Jól látja, hogy az anekdota eredetileg egy-egy jeles férfiú jelentéktelen, de jellemző tettének történetét beszéli el. Az igazán kiváló uralkodók apró tetteit azért érdemes megörökíteni, mert ezek hozzájárulnak emberi nagyságukhoz. Ebben az értelemben fontos, hogy a nép anekdotái Mátyás személyéhez fűződnek, és a látszólag jelentéktelen események elmondásával egy nagy király emberi kiválóságát is bemutatják. Másfelől a zsarnok, a rossz király nevetségessé válik az anekdotákban. De az anekdota legfőbb jellemzője az, hogy egy-egy nép kedélyvilágának leghívebb kifejezője. Mint Jókai írja: „Ez adomákban él a nemzet kedélye. Aki ez adomák után a magyart nem tudja megismerni, annak gyönge a feje, aki meg nem tudja szeretni, annak rossz a szíve." A magyar és a német anekdotakincs összevetésével Jókai a nemzeti karakter jellegét vizsgálja. Vizsgálatának sok szempontja ma is tanulságos, különösen a népköltészet társadalmi jellegének kidomborítása szempontjából. Jókai azzal is tisztában van, hogy az igazi néphumor csak látszólag egyszerű, valójában gyakran bonyolult és titkát csak éles megfigyelőnek árulja el. így jön rá Jókai arra is, hogy a falucsúfolók (Rátót neve után rátótiádák) egy része a falusiak eszét dicséri. Csak azok nevetik a „buta" rátótiakat, akik a ravaszság titkát nem ismerik. (Pl. azért viszik a létrát keresztben az erdőn, hogy az útban levő fákat levághassák, mert erre engedélyt kaptak.) Ezeket a néprajzi megfigyeléseket Jókai szépirodalmi műveiben is felhasználja. Az Erdély aranykorában szereplő oláhfalusi küldöttség epizódja szorosan összefügg a rátótiádákkal. Az értekezés befejező szakaszában Jókai még egyszer nyomatékosan hangsúlyozza a népköltészet gyűjtésének fontosságát. Elsősorban a néphumor adalékainak összegyűjtését látja jelentős feladatnak. Saját gyűjtését sokra tartja, s többek között ezt írja róla: „A magyar néphumor tanulmánya elég fontos és elég mély arra, hogy a vele foglalkozás bármely hivatását komolyan vevő írónak szégyenére ne váljék. Ha engem valaki számadásra talált vonni: mi jogon foglalom a helyet derék szaktudósaink nagytekintélyű sorában? nem fogom neki azt felelni, hogy íme írtam kilencvenegy kötet regényt és egyebet, mert azok valószínűleg néhány lustrum elmúltával 4 Vasárnapi Újság 1860. VII. 6., 7. sz.