Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

SÁRA PÉTER: Ady és Juhász Gyula

Bocskai némán süveget emel, Száz prédikátor lelke énekel. S szeretne a keblére omlani A bánatos előd, Csokonai. (Ady Endre köszöntése) El kell ismernünk hogy kevesen tettek annyit Ady költői nagyságának elismertetése érdekében, mint Juhász Gyula, aki szinte minden alkalmat megragadva — szóban és írásban egyaránt — hirdette Ady eszméinek az igazát és költészetének óriási jelentőségét. Ünnepi és népszerűsítő előadásokat tartott az ifjúságnak, a munkásoknak Szegeden és az ország legkülönbözőbb városaiban. Sőt, a költő születésének 50. évfordulóján még a Petőfi Társaságban is méltatni akarta Ady költői jelentőségét.1 Ebből természetesen — ismerve a Társaság szellemét — semmi más nem lehetett, mint incidens Pekárékkal. Elmondhatjuk, hogy kevesen látták olyan mélyen és világosan Ady költészetének igazi érdemeit, mint Juhász Gyula, aki Az ötven éves Ady c. cikkében

22 azt fejtegette, hogy Ady a leghaladóbb magyar történelmi hagyományok folytatója. ,,A milléneum mámora után ő volt az első költő, aki meglátta a valóságot és aki az igazságot ki merte és ki tudta mondani ezen a tájon. A két hagyomány közül, amely a magyar életbe nyúlt, ő a kurucot választotta, a népet és földet megváltani akaró Dózsa György, a szegénylegénységet fölszabadítani vágyó Esze Tamás és a polgár és ember új kátéját hirdető Martinovicsok hagyományát folytatta ..." Halálának tizedik évfordulója alkalmából pedig így méltatta költői jelentőségét : ,,. . . Ady Endre azt hozta kora magyar költészetének, ami legjobban hiányzott belőle : egy vehemensen nagy egyéniség viharos újságát és egy abszolút költő lelkének döbbenetes mélységeit. Az újság mondanivalójában és formájában egyszerre, hogy úgy mondjuk organikus egységben jelentkezett . . . Tíz év után teljes történeti jelentőségében és egész emberi és költői nagyságában áll előttünk. Most indul új útjára, amely végtelen, hogy meghódítsa kis hazájának a nagy világot. Mert az ő titáni méretei túlnőttek Pusztaszeren, a Hortobágyon, Budapesten, a Lomnicon, ő a Mont Blanc és a Himaláják magasságában száguld Illés tüzes szekerén."

23 Elete utolsó éveiben a politikai kilátástalanság és gyakran ismétlődő betegségei egyre reménytelenebb hangokat váltottak ki a költőből. A valóság tényeit már nem mindig tudták ellensúlyozni még az Adyval és a Holnappal kapcsolatos emlékei sem : Adyval vitézkedtem egykor én még És virrasztottam Adyval sokat, Fiatalságunk csókos, boros éjén És most idézi őt az alkonyat : De jaj, hová tűnt ama büszke Holnap És merre van a végső diadal S akit imádtunk átkozódva, ó jaj, Mivé lett fajtánk, a szegény magyar ? (Adyra gondolok) A reménytelen várakozásban kifáradt költő ereje és jövőbe vetett hite a húszas évek végére már kétségtelenül erősen megfogyatkozott, de a szenvedés olyan őszinte 21

KISPÉTER ANDRÁS : Juhász Gyula, Budapest, 1956. 218—220. 1. 22 JUHÁSZ GYULA : Az ötven éves Ady. Délmagyarország, 1927. nov. 16. 23 JUHÁSZ GYULA : Ady. Délmagyarország, 1929. jan. 27.