Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

SÁRA PÉTER: Ady és Juhász Gyula

hangokat és mély gondolatokat váltott ki belőle, amelyekhez foghatót csak a legnagyobb költőknél találunk. Egy-egy verse a halál közelében élő Ady megrázó vallomásait juttatja eszünkbe (1. Búcsú, Néma jajszó, Élő halottak stb.). Más költeményeire viszont a halálba induló József Attila versei emlékeztetnek, még stílus tekintetében is (1. Mily messze vagytok . . ., Utolsó vers stb.). S talán ezekben a versekben mutatkozik meg a legtisztábban, hogy Juhász Gyula lírája egyfelől Ady életművéhez kapcsolódik erőteljesen, másfelől József Attila költészetével érintkezik intenzívebben. Hiszen ismeretes, hogy a forradalmi hagyományokat őrző, stílusában is realista költőtől József Attila különösen sokat tanult. És közeli kapcsolatuk elsősorban stílusuk rokonságában mutatkozik meg. Hogy nagy kvalitásokkal rendelkező költő volt, azt nemcsak az bizonyítja, hogy helyesen ismerte fel-a világ fejlődésének és a költészet haladásának útját, hanem az is, hogy még Ady közvetlen közelében sem veszítette el egyéniségét, s egy pillanatra sem vált Ady-utánzóvá. Mert ha el is ismerte zseniális költőtársának új irodalmi elveit és követte is célkitűzéseit, mégis a maga útját járta. Igaz ugyan, hogy Ady erőteljesen inspirálta, fejlődését is jelentős mértékben befolyásolta, de Juhász Gyula a világot mégis a saját szemével látta és a saját hangján fejezte ki. így teremtette meg a maga jellegzetesen modern realista költői stílusát, amellyel a valóság belső összefüggéseit is egészen egyszerű művészi eszközökkel tudta kifejezni. Ebben a vonatkozásban még József Attilának is tanítómestere volt. De tele volt félelemmel, bizonytalansággal, ellentmondással, s már ezért is feltétlenül szüksége volt egy olyan határozott útmutatóra, mint Ady, akinek bátor költői példája nélkül aligha járta volna végig azt a nehéz és nagyszerű utat, amelyet végül is megtett.