Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

LENGYEL DÉNES: Jókai és az 1875-ös fúzió

feladatot : ha szemelvényt kérnek tőle, már megjelent vagy éppen sajtó alatt levő szöveget ad, s azt is örömmel közlik. Ilyen módon óriási hatása van, mert valamelyik lapban minden olvasó találkozik Jókai írásával. Jellemző a korra és a viszonyokra, hogy Jókait kérték fel, hogy az aradi gyászünnep 25. évfordulójára verset írjon. Jókai Nem vagytok halva, ti hősök ! című költeményét el is szavalják az ünnepélyen, mely a hazafias ellenállás határozott megnyilvánulása volt. A vers maga az aradi tábornokok dicsőségét hirdeti, de a költő óvakodik attól, hogy az „ellenséget" megbántsa. Sajátságos módon kapcsolja össze a magyar dicsőséget az osztrák vérontással : Nem verve, de meghódítva az „ellen", Kardját lebocsátva köszönti A porba bukott s fölemelt lobogót: Az ünnepély egyik fénypontja II. Rákóczi Ferenc fogságának előadása volt. Szigligetinek ezt a darabját a szabadságharc alatt is nagy sikerrel játszották, s akkor éppen Jókai mutatott rá időszerűségére. Ez az időszerűség ismétlődik meg 1874-ben is, de akkor már csak az Aradon összejött közönség tudott érte úgy lelkesedni, mint a negyvennyolcas. Jókai ezt írja a darab előadásáról az 1875-ben kiadott Forradalom alatt írt művekben : ,,A közönség újra él e darabban. Minden helyzete, minden szava a műnek hű a múlthoz és jelenhez. Rákóczi Ferenc mint gyermek jezsuiták által jezsuitának neveltetek, körül volt véve a bécsi udvarban fürkésző kémekkel, kik minden szavát, minden pillantását ellesték a rettegett oroszlán-fajzatnak. És a nyíltszívű magyar megtanulta nevelőitől a tettetést, megcsalta azokat, kik őt meg akarták csalni, s midőn anyja, Zrínyi Ilona buzdítani jő rég nem látott fiát : hogy ragadjon fegyvert a hazát megmenteni — ; Rákóczi tudva, hogy a falaknak fülei vannak, azt feleli rá : Én? a jó császár ellen fegyvert fogjak? Hallottátok volna azt a kacajt, azt a konvulzív vidámságot, melyre a közönség e szavak után rendesen kitör. Minő nevetséges eszme ! minő groteszk gondolat ! Egy férfi, ki a jó császár ellen fegyvert fogni nem akar !" Ez a régi hang, a 48-as író hangja. Joggal írja ő maga művének előszavában : ,,Soha úgy írni, miként akkor, nem tudnék többé — ; soha úgy érezni a leírottat, úgy visszaadni a szív igaz keservét és örömét, és soha oly bátran kimondani azt, amit gondoltam". Ezzel a lelkesedéssel többé nem találkozik, s könyvében már csak valami mentegetőző utószót képes vele szembeállítani. Azt írja a Forradalom alatt írt művek utószavában : ,,A jelen kor a nyugodt alkotás, a békés kifejlődés érája. A jelen nemzedék feladata csendes munkával építeni a múltak romjai helyébe ; se társadalmi, se politikai forradalom nem létezik ránk nézve". Mégis kiadta az emlékeket, hogy ezzel magának és közönségének illúziót nyiíjtson. Mert nem feledkezhetünk meg arról, hogy a forradalmi hagyományok ilyen békés emlegetése is fenyegetés — legalábbis burkolt formában. Valószínű, hogy Jókai is számított az erkölcsi hatásra, amelyet a forradalmi hagyományok jelentettek, és mindezt a pénz- és hadügyek önállóságának kivívása céljából kívánta felhasználni. A világpolitikai események, a gazdasági válság és a balközéppárt hatalomvágya egyaránt siettette a fúzió létrehozását. Most már a taktikusok léptek előtérbe, hiszen a regényíró megtette kötelességét, előkészítette a közvéleményt. Amikor 1875. január 1-én Tisza Kálmánt a baloldali kör tagjai üdvözlik, Várady Gábor, az ünnepi szónok azt kívánja, hogy „mielőbb egyesüljenek a képviselőháznak, az országgyűlésnek, az egész országnak jobbjai". Tisza válaszában rámutat arra, hogy a gyenge kormányt nem érdemes támogatni. Hazafias kötelességnek tekinti egy új, akcióképes kormány megalakítását. De még taktikázik, nem akarja kompromittálni a pártot. Jól tudja.