Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez

Emlékszel-e, hogy Anna szőke volt, Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa, Emlékszel-e, hogy mint szerette volt, Ha sírtál és ha verset írtál róla ? Szívem, a nagy bánatos gyerek Zokogva kérdez és nem felelek. ( Elégia) A poétikus világtagadás azonban nem nyugtatja meg, még a bölcs rezignáció fáradt békéjéhez sem jut el az emlékezésnek ezzel a romantika óta jól ismert fajtájával. Két egymásba vibráló lelkiállapotról van szó, az egyik az, hogy a tűnt boldogság bevonul a jelenbe, és egykori tüze egy kis időre újra fellobban, a másik, mikor ez a fellobbanás is emlék már, olyan múlt, amelynek édessége maga is távolodik. Egy ilyen múltra borulás természetesen csak nyugtalanságot hozhat. Egyáltalán lehet-e múltnak nevezni, amikor jelen van, s lehet-e jelen, amikor mégis kívüle van? Az ember és az idő megkettőződésének az az ismert jelentősége ez, amelyet Stendhal ,,

douleur regrettante"-nak nevez, ami nem az idő egészséges megosztása a jelen és a múlt között, az emlék ugyanis nem szállja meg egészen a jelent vagy nem visz vissza a múltba, mint Proustnál, nem újrakezdése az elvesztett boldogságnak : aki átéli, az már csak tanúja annak, ami volt valaha, s mihelyt észreveszi, hogy mennyire különbözik tőle, még tudatosabb lesz a jelen sivársága. Juhász Gyula versei közül legjellemzőbben talán az előbbiekkel egyidejű Kései ragyogás illusztrálja az emlékezés mechanizmusának ezt a bonyolult folyamatát : Az asszonyaim emléke lebegve Mint arkangyal száll, száll a táj felett S mint szűnt élet reménytelen szerelme Mint delelő nap, fényes és meleg. Ilyenkor himnuszt írnék énekelve Az Örömhöz, de percem tovaszáll S a giorgionei táj mélyén ügetve Kibukkan már a páncélos Halál. És ez a douleur regrettante" sokáig nem puszta hangulat, hanem gyakran viszszatérő lelkiállapot nála, amelyet könnyű volna egyéb változataiban is végigkövetni (Örök visszhang ; ügy szeretem ; Mert későn jöttem én . . . stb.) Az Anna felé irányuló, minden egyebet kizáró fájdalmas koncentráció, amelyből épp a természetet kapcsolta ki — az előbbiekben sajátos aszkézisnek is neveztük —, ismét a ,,

contre-nature" világa, s ez csak fokozódik abban a különös átpoetizálásban, amellyel egykori szerelme nem egészen hófehér alakját Szűz Mária közelébe magasztosítja fel. A gonosz démon, ördögi szexualitást megszemélyesítő végzet asszonya most épp az ellenkező képzetkörbe lendül át, Annának az Egek Királynőjéhez hasonlóan „koronája készül, aranyból és gyémántból", ő is „aranyház", elefántcsontmívű boldog palota, édeni kert lesz, akárcsak az Isten Anyja a litániában (Dicsőség ; Coronatio ; Profán litánia ; Amor), aki a katolikus tanítás szerint sohasem ismerte a test bűneit, s még a minden halandó eredendő bűnétől is mentes, természeten kívüli lény, hiszen a kereszténység világában a természet a rosszat testesíti meg. Ha előbb az aszkézisnak hódoló verseiben (Vigília, A szerzetes koráiból stb.) a szerelmi líra hagyományos kifejező eszközeit vitte át egy égi szerelemre, most a profán szerelem kap a liturgia ájtatos világából kölcsönvett szüzességi koszorút. Ez az eljárás, amelyet már Kosztolányi Dezső megfigyelt Juhász Gyula verseiben, egyébként a szerelmi líra hagyományos eszközeihez tartozik, és úgy látszik, hogy leginkább akkor jelenik meg, amikor