Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)

BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez

engedett a profán szerelem csábításának. És most Szent Mihály arkangyalt hívná segítségül az Anna-ördögöt elűzni akaró, vezeklő szertartásaihoz ? A folyamat nem ennyire egyszerű és egyértelmű : lelkivilágának energiáit, nem először életében, valamilyen bipoláris feszültség, a nekilendülés, a visszahúzódás dialektikája tartja állandó nyugtalanságban. S ez még a vezeklő-versekbe is belekerül : misztikus elragadottságuk mögött lehetetlen meg nem éreznünk az erotikus emlékeket, s ha igaz az, hogy a trubadúr-költészet szenvedélyes szerelme a misztika eretnek formáinak laicizálódása,

22 akkor Juhász Gyulánál most fordított folyamatot veszünk észre, ő egy profán szerelem emlékét ömleszti bele a vallásos elragadottságba. Ilyen vallásos hangulat emléke csendül bele egy kissé az Orgonaszó feledést „szőke fellegek, angyalok között" kereső soraiba is. És mégis újra visszatér Annához. A szerelemtemetés már ismert motívumát a szerzetesi életből vett szavakkal variáló Gyászköntösben, s a már világiasabb frazeológiával fogalmazó, de még mindig egy kissé a litániák, breviárium-szövegek sajátos ritmusába átjátszódó Mégisben s a vele rokon hangú Elégiában tulajdonképp egy laicizált aszkézis-féle folytatódik, mindent tagad benne, ami kívül esik Annán. A szerelem lélektanának ismert jelenségéről van szó, az ilyen szenvedélyes világtagadás azonban inkább az érzés mámorának első fellobbanásait szokta jellemezni, amely után egybeteljesült kapcsolat esetében a világ újbóli megtalálása következik, de Juhász Gyula csak most zárkózik be régi szerelmébe. Talán azért újítja meg állandóan a feledéstől ostromolt régi emléket, azért menekül élete nagy lázadásához, mert ez a hétköznapok prózájába való beleszürküléstől, azoktól az állandóan fenyegető társadalmi kompromisszumoktól óvja, amelyeket bizonytalan egzisztenciájának rendezése, a mindennapi kenyér egyre sürgetőbben kezd követelni tőle : akárcsak Stendhal Fabrice del Dongója, ő is úgy próbálja megmenteni személyiségének lázadó tisztaságát, hogy egy olyan világot-tagadó kolostorba vonul, amelynek Anna az egyetlenistennője. Ennek az Anna-központú koncentráltságnak természetéhez az is hozzátartozik, hogy nem egy-egy emlékhez vagy az emlékezés meghatározható pillanataihoz kapcsolódik, hanem túlrezeg rajtuk, s így szinte állandó, éjszakát, nappalt átható lelkiállapot lesz belőle : És mindenütt egy álmot küld az ágyam 8 hiába járnék villámszárnyamon A messze északon vagy indiákban, Valaki megvert egy gonosz napon, Valaki elment, hogy örökre várjam, S hiába vár a ciprus és halom S az éktelen sötét az éjtszakában, E bánatot magammal hurcolom Az életen s a végtelen halálban. (Mégis) Ugyanez a lelkiállapot kerül elő, de Anna alakját konkrétabban, valamelyes testi valóságértékkel is felidéző Elégiáb&n : És minek a magányos éjtszakák ? Es minek minden, ó minden minek, A bús napok, ez elhagyott tanyák ? És tűnnek társak, tavaszok, telek S tűnődve sír szívem : emlékszel-e, Hogy Anna is volt, és játszott veled, Hogy Anna is volt s játszottál vele ? 22 Vö. : ltOUGEMBNT, DENIS DE : L'amour et l'Occident, Paris 1939. Pion.