Baróti Dezső szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 1963 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Képzőművészeti Alap Kiadó, Budapest, 1963)
BARÓTI DEZSŐ: Bevezetés Juhász Gyula Anna-verseihez
Előbb valóban felejteni akar s később pedig mintha szándékosan tartaná magát vissza a feledéstől, olyannyira, hogy az emlékezés-feledés váltakozó eredményű párviadala ettől kezdve csaknem mindvégig ott küzd verseiben, s belőlük egyenesen egy kis lélektani regény bontakozik ki, amelynek harmadik szereplője maga az idő. Az egész folyamatot nincs szándékúinkban végigkísérni, pusztán néhány fontosabb mozzanatát emeljük ki. A „Versek rím és remény nélkül" első darabja (Halott mellé) látszólag szintén az eltemetés-motívumát variálja tovább, igazi tartalma azonban mégis a szerelem emlékének újbóli feléledése : a költő halottsiratás közben hirtelen visszaváltozik azzá, aki szerelmes volt Annába, emlékezése megszállja a jelent s „egy életet, egy sorsot, egy szívet" ajándékoz halottjának, aki máris újjászületik s mint ilyen, újabb kísértést jelenthet számára. Múlt és jelen keverednek ebben a végtelenül bonyolult, nehezen szételemezhető versben, amelynek vajúdó érzésvilágával valóban adekvát módon olvad össze a feltámadást is ígérő halotti litániák hangulatát felkeltő megformálás. A második darab a szintén litániás hangon folytatódó Sok méreg által, Annának a költő lelki életébe való, visszavonhatatlan beleillesztésének újabb állomása : a három részre tagozódó visszatekintés középpontjában a szerelem egyszerre felszabadító és elkeserítő emléke kerül, ez az a központ, amely előre és hátra veti tragikus árnyékát ; előtte, utána egyaránt a magányosság komorlik fel, hogy közben egy pillanatra a felejtés ijesztő lehetősége is felmerüljön. A felejtés, a léleknek ez az aszkézise, az emlékezés állandó fellobbanásai ellenére is kísért, s néhány verse mintha valamilyen vallásos megrendülést is elárulna. A „földi nőben látott csillag" helyett Szűz Máriához, a hajnali csillaghoz akar megtérni (Májusi áhítat), ő az örök szerelem számára (A híd), s a szerzetesi önmegtagadást dicsérő két verse (Vigília, A szerzetes hóráiból) szintén az „amor sanctus" útjáról beszél. Újra bünteti magát, hogy Sárvári Anna